Kalandok/2

A hold bebújt a felhők mögé, csak a csillagok ragyogtak az égen. Bágyadt fényük megvilágította a farm udvarát, és a karámban pihenő lovakat. A kanca szőre ezüstösen csillogott a félhomályban. Prüszkölt egyet, és megmozdult, amitől szorosan mellette álló kicsinye felébredt. Kinyitotta nagy szemét, és álmosan pislogva nézett fel rá, majd átállt a másik lábára. Amíg a csikó visszaaludt, a kanca körbenézett. Jól megvizsgált minden sötétebb helyet, de nem érzett semmilyen veszélyt. Így a karámban állva kissé visszatért a régi önmaga. Régen nem érezte magát ennyire biztonságban, mivel mindig haladtak, sosem maradtak sokáig egy helyen. Mindenért küzdeni és dolgozni kellett. Mérföldeket tettek meg a vízért nyáron, télen meg a hó alól kapálták ki az élelmet. Most viszont minden elé volt téve, mindent megkapott, csak szabad nem lehetett.

Egy ág reccsent. Erre felkapta a fejét, a két csikó pedig ijedten hátrált mögé. A szél iránya egyszer csak megfordult. Ember szagát érezte, de nem azokét, akik ide hozták. Ez a szag ellenszenvet és félelmet keltett benne. Már felébredt, nyugtalan csikói dobogva várták az utasítást, ám a kanca maga sem tudta még mit tegyen. Hirtelen mintha az előbbi vágya vált volna valóra, a karámkapu kipattant, egy ostor meg szinte üldözte őket kifelé a csattogásával. Kezdtek összezavarodni. A nagyobbik csikó megindult, ami igen rossz döntés volt, ráadásul sérült lába is nehezítette a menekülést.

A sötétből két alak vált ki. Az egyik meglasszózta a nekilódult lovat, kihasználva zavarodottságát. A másik kettő megpróbálta elkerülni a csapdába esett lovat és a második embert. Új lasszó lódult a levegőben, ami kis híján nem érte el a ló nyakát. A kanca azt hitte sikerült elmenekülniük, ám végül a férfi gyorsabb volt.

* * *

Jacob egy csattanásra ébredt fel. Még álmosan odabotorkált az ablakhoz, amit egy szélfuvallat csapott be, aztán újra kinyitotta. Már éppen készült volna becsukni, mikor lódobogást hallott meg, majd egy halkabb kiáltást.

- Ezt elhibáztad Frank!

Kitárta a kis tetőablak tábláit, és kidugta a fejét a szűk helyen. Nem látott semmit, mert az ablaka előtt álló fa még jobban elsötétítette az udvart. A hangokat viszont jól hallotta. Újabb patadobogás törte meg a csendet. A holnapi, hajnali lóvásárra gondolt. Talán most hajtják a befogott vadlovakat. Megvonta a vállát, és visszafeküdt az ágyába.

Reggel valaki halkan kopogott a fiú ajtaján, majd meg sem várva, hogy felébredjen, benyitott a szobába. Bucky odalopódzott a bátyjához, és megpróbálta óvatosan felkelteni. Elkezdte rázni a vállát, de a fiú csak a hátára fordult és aludt tovább.

- Jacob! Jacob ébredj! Eltűntek a lovak! Jacob! – suttogta sürgetően. Jacob most már felnyögött, és kinyitotta a szemét.

- Szia Bucky, mit... - de egy ásítás elnyomta a mondat végét.

- Mit csinálsz te itt? – mondta ki teljesen.

- A lovakat átvittétek a nagy karámba?

- Milyen lovakat? Miért?

- Hát a vadlovakat.

- Nem, a kicsiben vannak. – most hirtelen felült.

- Eltűntek?

- Nyitva van a kiskarám kapuja...

Erre már Jacob is észbekapott. Gyorsan felöltözött, és kimentek a karámhoz. A kapu tényleg nyitva volt.

- Nem, biztos nem vittük át. Arról én is tudnák. Bucky szólj apának! Addig én megnézem a legelőt! – ezzel elfutott a legelő irányába. Odaért, és a lovak tényleg nem voltak ott. Csak Nahson volt kint.

- Ez nem lehet! Hol vannak? – egyszer csak eszébe jutott az a kiáltás, és a patadobogás, amit még hajnalban hallott.

- Ááá... Tudhattam volna! – fogta a fejét.

Pár perc múlva az apja ott állt mellette, és kikérdezte mindenről, amit hallott.

- Azt mondta Frank?

- Igen, aztán megint patadobogás, majd minden elcsendesült.

A férfi a homlokát vakargatta. Összehúzta a szemét, látszott, hogy nagyon gondolkozik.

- Én csak egy Franket ismerek. De ő nem lehetett, hiszen nemrég volt az a lovas kocsis balesete. Most még mindig lábadozik. Ő nem lehetett. – felsóhajtott.

- Csak az lehet, hogy az a kanca egy szabaduló művész. Majd megkeressük. De addig is feladok egy hirdetést, ha valaki látná, akkor értesítsen minket. – hátba veregette a fiát, és indult volna.

- De a sérült csikó, hogy juthatott ki?

- Törött lábbal? A lovak sok mindenre képesek fiam, ha félelmet éreznek. Bár nem juthattak messzire. – ezen a fiú elgondolkodott, végül megszólalt.

- Engedélyt kérnék újra megkeresni őket.

- Egyedül semmiképpen.

- Persze, Mortennel és Luke-al. Holnap hajnalban.

A férfi egy darabig gondolkodott.

- Megkérem Annet, hogy készítsen egy jó adag útravalót.

- Kösz apa! Akkor megyek, megkeresem Wilkinséket!

* * *

Kedves Nadine!

Most azért írok neked, hogy tudassam veled, a bátyámék elmentek megkeresni Jacobbal a nemrég befogott vadlovakat. Tegnap hajnalban indultak, most pedig már két napja vannak úton. Egyre jobban aggódom értük. Apa szerint nem kell, de úgy érzem, baj van,vagy lesz. Szeretném, ha eljönnél holnap reggel ötkor a tóhoz. Hozz magaddal annyi ételt és vizet, amennyit csak tudsz, és Thaliának is, mert nem tudhatjuk biztosan mennyi ideig fog tartani, amíg megtaláljuk őket. A szüleink valószínűleg nem engednék, de ne aggódj, mindent elintézek.

Sokszor ölellek: Dorothy

* * *

Sikerült csendben felnyergelnie a lovat, majd átvetette a táskát a nyeregszarvon. Ezelőtt eltett egy kicsivel több, mint egy napra elegendő ételt, és egy vastag takarót arra az esetre, ha a szabadban kellene éjszakázniuk. Felhúzódzkodott a nyeregbe, átvetette felette a lábát, aztán finoman elindította a lovát. Egy kis idő után rátért a híd felé vezető útra. Még szürke volt az ég. A kakasok sem kukorékoltak, és a legtöbb ember aludt. Vett egy mély levegőt, ami tiszta és hűvös volt. Utoljára akkor voltam kint ilyen korán, mikor három évvel ezelőtt a lóvásárra mentünk. Ott vettük Amirát. Lenézett a fekete kancára, és megsimogatta a két füle között. A ló elégedett, halk nyerítéssel válaszolt.

Hirtelen, mint egy távoli robbanás terült szét a hajnal az égbolt alján. A narancssárga pír egyre gyorsabban borította be a szürkeséget, és hatolt egyre feljebb és feljebb. Minden perccel nagyobb lett a fény, még a folyó apró hullámain is vidáman táncoltak az első napsugarak. Dorothy megállt egy pillanatra a hídon, és csodálkozva nézte a kora reggeli jelenséget. A hídon átkelve a ló patáinak hangja szinte fülsiketítően hatott, a kora reggeli csendben. Továbbindultak. Nemsokára elértek a híd előtt lévő mezőhöz, amelyet ezernyi kis virág borított. Ezek csendben bontogatták szirmaikat, és élvezték a napot. A lány könnyebb ügetésre fogta a lovát, és átvágtak a hatalmas területen. Nem sokkal öt előtt megérkeztek a tóhoz. Óvatosan leszállt a nyeregből, kikötötte a lovát a fűzfához. Leült egy kőre és becsukta a szemét. Már majdnem elbóbiskolt, amikor valami fényes arra késztette, hogy nyissa ki a szemét. A tó sima tükre aranyosan szikrázott, mint egy óriási tűzgolyó. Egy béka beleugrott a vízbe, és a körkörös hullámok egyre nagyobbak lettek, míg végül eltűntek. A tó ismét nyugalmas lett. Amira felnyerített, és izgatottan mozgolódott. Az erdő felé nyújtogatta a nyakát. Nem hiába, mert ő már előbb meglátta Nadinet, mint Dorothy. Előbb a két ló, majd a lányok is üdvözölték egymást.

- Hoztam gyufát, hogy tudjunk tüzet gyújtani. – mondta Nadine.

- Nálam pedig van egy petróleumlámpa. Merre kezdjük a keresést?

- Hallottam, hogy először Morrisonba indulnak, utána folyamatosan akarták átfésülni a Sterling és Eldena közötti területet. Mostanra valószínűleg már félúton lehetnek Sterling felé.

- Akkor induljunk. – pattant fel Dorothy Amira hátára, és a földút felé vette az irányt.

Dél felé járt az idő, és úgy döntöttek megállnak enni valamit. Találtak egy kidőlt fát, amire leülhettek. Nem sokáig húzták az evést, mikor befejezték rögtön mentek tovább. Nemsokára elérték Morrison határát.

- Lakik itt egy barátom, tőle megkérdezhetnénk, hogy látta-e Mortenéket. – javasolta Nadine, de el se kellett indulniuk a Moore tanya felé, mert valaki Nadine nevét kiáltotta.

- Szia Megan! Épp hozzátok indultunk. – üdvözölte régi barátját Nadine.

- Gondolom Luke és Morten felől szeretnétek kérdezni.

- Igen. Mi van velük?

- Még tegnap előtt tizenegy körül jártak itt, pont akkor jöttünk be a nővéremmel az anyagboltba. Volt még velük valaki, de őt nem ismerem.

- Biztosan Jacob volt az. Köszönjük az információt!

- Éhesek vagytok? Ők is beugrottak egy gyors ebédre.

- Mi már ettünk, de azért köszönjük. – mosolygott rá a barátnőjére Nadine.

- Esetleg megkérhetném anyát, hogy adjon még valamit az útra.

- Köszönjük n... – kezdte volna Dorothy, de a másik közbevágott.

- Az azért nem árthat, köszi! – Nadine-nak fel se tűnt, milyen ellenszenves Megannel a barátnője.