Ebben a részben megismerkedhetsz Dorothyval, Jacobbal, Mortennel, és még sok más szereplővel. Tanúja lehetsz egy új élet megszületésének, egy emlékezetes kalandnak, és egy kezdődő szerelemnek.
Egy fehérlő pont jelent meg a viharban. Dorothy elképedve bámulta az ablakon át. Kezével újra letörölte az üvegről a rálehelt párát. Meglepődött, mert egy ló volt odakint az esőben. Erőltette a szemét, hogy jobban átlásson a sűrű cseppeken, majd észrevett még egy lovat. Egy kisebb sötétpejt.
- Dorothy gyere, kész a vacsora. - lépett be a szobába egy fiú.
- Luke nézd! Azok ott nem vadlovak?
Az fiú odahajolt a lány mellé, és ő is letörölt egy rész párát.
- Igen. Előfordulhatnak. Valószínűleg azok, mert a faluban senkinek nincs fehér lova.
- Nem hozhatnánk be őket estére az istállóba?
A fiú lepillantott a húgára.
- Az Úr gondot visel róluk. Emlékszel arra az igére, amelyben a fecskékről van szó? "Nem aratnak és csűrbe sem takarnak, Isten mégis eltartja őket...". Biztosan vége lesz a viharnak. Majd holnap reggel megkérdezem apát, mit tehetünk értük. Na, gyere, mert a többiek várnak ránk. - ezzel karon fogta a lányt, aki még utoljára kipillantott a lovakra, majd kivezette a szobából.
* * *
A vemhes kanca nehézkesen botorkált a sárban. Mögötte kétéves csikója rázta meg csurom vizes sörényét. A kanca hirtelen megállt. Valaki figyelte őket. A ház felé fordította a fejét, és fenyegetően felnyerített, de csak egy tehén bőgése adott választ. Továbbindultak a hatalmas viharban. Szüksége lett volna a pihenésre, hiszen második csikója bármelyik pillanatban elindulhatott a megszületés felé. Nemsokára találtak egy düledező pajtát, amiben nem volt senki. Az emberek könnyen megtalálhatták őket, de már félt tovább menni. A földön volt némi nedves széna, és egy rozsdás vödörben koszos víz.
A kiscsikó prüszkölt egyet, odalépett az anyjához, és jól teleitta magát. Kesely lábai úgy néztek ki, mintha mindegyiken egy-egy zokni lenne. A testvére érdeklődve szagolgatta, és megbökdöste, amitől a csikó megijedt, és elbújt a kanca mögé.
Nemsokára tovább indultak. Szőrük gyorsan átnedvesedett az esőtől. Egy régi ismert ösvényen haladtak, amely a folyó felé vezetett, és az oldaláról vadalmafák lógatták be piros gyümölcseiket. A sötétpej csikó beleharapott egybe, ami egészen alacsonyan volt, és jókedvűen rágcsálta. Az ösvény végén kiszélesedett a tér, és megjelent a Mississippi, amely most megújult erővel hömpölygött medrében. Keresték a helyet, ahol biztonságosan át tudtak volna kelni, de túl mély volt, és veszélyes. Végül a kanca a híd felé vette az irányt, ami egy keskenyebb részen volt megépítve, csikói pedig követték.
* * *
Jacob szaladt a híd felé. Sáros lábait zihálva szedte maga után a nyári esőben.
- Haza kell érnem vacsorára, mert a végén még aggódni fognak értem. - dünnyögte magának.
Már éppen befordult egy fánál, de meglátta a három lovat. Beugrott egy bokor mögé. A sűrű ágak között nehezen tudta kivenni milyenek. Csak akkor látta jobban, mikor mellé értek az úton. Jacob tátott szájjal bámulta az ázott állatokat, mivel felismerte a fehér kancát.
- Carmen... - suttogta.
A ló meghallotta, hegyezni kezdte a fülét. Megtorpant, majd újból megindult, ekkor már meggyorsította a lépteit.
A fiú megvárta, míg hallótávolságon kívül érnek. Felugrott, és gyorsabban futva hagyta el rejtekhelyét.
Hazaérve elmesélte szüleinek, amit látott.
- Apa, biztos ő volt az! Megismerem! És van két csikója! - mondta, miközben bekapott egy darab húst.
- Ha valóban őt láttad, akkor minél hamarabb be kéne fognunk. Így ménes nélkül könnyen megtalálhatja őket egy farkas falka.
Erre a mondatra Jacob összerándult. Meg akarta védeni a lovakat, de tudta, hogy már vad életet élnek. Bár az elmúlt hónapban nem találkoztak egyetlen farkassal sem, mégis felbukkanhattak. Minden évben meggyűlt a bajuk a helyi gazdáknak az éhes ragadozókkal. Nem volt olyan év, amelyben ne vesztettek volna el egy tehenet, vagy akár lovat.
- Ha valóban azt a lovat láttad, akkor be tudjuk majd bizonyítani, hogy hozzánk tartozik. Megkérem Wilkinséket, hogy segítsenek megkeresni a lovakat. A fiai jól bánnak a lasszóval.
- És én holnap átmehetek hozzájuk? Szeretnénk Dorothyval kilovagolni. - kérte az apját Jacob.
- Ha mindennel elkészültél, délután átmehetsz. - erre a fiú felállt az asztaltól, megköszönte az ételt, és felment az emeleti szobájába.
Dorothy is a szobájában volt, és Bibliát olvasott. Éppen az újszövetségben olvasta azt a történetet, amelyben Jézus elcsendesíti a vihart. Szomorúan felnézett az ablak felé, mert remélte, hogy a barátja átjöhet hozzá. Hálát adott, és elmondott egy imát a következő napért, majd azért, hogy álljon el az eső. Egy darabig még figyelte az üvegen lecsurgó vizet, aztán elfújta a gyertyát, és bebújt a takarója alá.
* * *
Kis bárányfelhők úsztak az égen. A nap fényesen sütött, és csak a vizes fű jelezte a tegnapi rossz időt. Az egyik fán egy pacsirta élvezte a friss, nyári levegőt, örömét pedig hangos énekével tudatta a többi állattal. Dorothy kinyitotta a szemét, és rögtön az aznapi látogatás jutott eszébe. Felhúzta a ruháit, majd csendben lement a lépcsőn. Hamarosan már kint is volt az udvaron, és mosolyogva nézte a rózsákon ragyogó harmatcseppeket. Szerette a nyári reggeleket. Ilyenkor mindig úgy érezte, mintha az övé lenne az egész világ. Kedve lett volna felpattanni lova hátára, és körbevágtázni a legelőt.
- Köszönöm Uram ezt a csodálatos időt! – hunyta be a szemét egy pillanatra, és mélyeket szippantott a hűvös levegőből.
Gyorsan nekilátott elvégezni az udvari teendőit: megetette a lovakat és a tyúkokat, összeszedte a tojásokat, és felseperte a tornácot. Mikor végzett, leült egy székbe és megpihent egy kicsit. Magában előre megtervezte a lovaglás útvonalát. Éppen elbóbiskolt, de nyüszítést hallott a háta mögül. Olive, a Wilkins család fekete-fehér pásztorkutyája egy kis szabadságért esedezett, és közben jól összekarmolta a tölgyfaajtót.
- Hé, Oli! Hagyd abba! Még apa meghallja! - de kiengedte a toporzékoló állatot, aki kirohant a ház mögé, hogy elvégezze a dolgát. Visszafelé már Mortennel jött.
- Szia, hugi! - köszönt rá Dorothyra a bátyja. Odalépett a lányhoz és belekócolt a hajába.
- Neked is jó reggelt Mort. De hol voltál? - kérdezte Dory, miközben a haját igazgatta.
- Segítettem Mr. Caynek megjavítani a karámkerítést, amit hajnalban áttört egy fiatal csődör. És te miért ülsz itt ilyen korán?
- Már mondtam...
- Ó, csak nem azt a fiút várod? Jacob, ugye? - viccelődött Morten, és megrebegtette a szempilláit.
- Nem azért hívtam át, mert...tetszik nekem. És különben is, én meg beszélhetnék Nadineról. Nem?- húga arckifejezésétől elment a fiú piszkálódós kedve.
- Inkább hagyjuk. - adta meg magát a másik, és bement a házba.
A délelőtt gyorsan telt, s mire Dorothy észbe kapott, eljött az ebédidő. Evés után rögtön felnyergelte Amirát, és elindult a nagy karám felé, ahová a birkákat szokták kiengedni délutánonként. Már fél órája ügetett körbe-körbe, mikor megpillantotta Jacob pinto csődörét. Elkezdett integetni, és feléjük irányította egérszürke lovát.
Jacob is észrevette a lányt, mire elmosolyodott. Dorothy odaért hozzá, és megsimogatta Nahson fejét.
- Ennyire kifárasztott a lovaglás? - kérdezte a fiú vörös arcára utalva.
Jacob nem akarta elárulni barátjának az igazat, de hazudni sem akart neki. Előző nap áthívta Tonyt, mert el akart neki mondani egy pár dolgot....pontosabban Doryról egy pár dolgot. Majd úgy döntött belekezd.
- Tegnap Tonyval kint voltunk a Dama - tónál...
- A Dama - tónál? Óóó! Nekem miért nem szóltatok? - keseredett el a lány.
Jacob erre nem tudott mit mondani. Mondjam el neki, hogy róla beszélgettünk? Dehogy is. Teljesen kiborulna. Vagy ami rosszabb. Kinevetne. Nem mondhatom el. Úgy döntött az a legjobb, ha bocsánatot kér, hátha ezzel visszaszerzi a lány bizalmát.
- Sajnálom Dorothy. Legközelebb szólok, ha oda tervezek menni.
Dorothy ajkán egy alig észrevehető mosoly jelent meg.
- Jól van. Mehetünk?
- Mehetünk. - egyezett bele a fiú.
Ügetésbe fogták a lovaikat, majd könnyű vágtában mentek keresztül a hatalmas legelőn. A birkák és kicsinyeik ijedten tértek ki az útjukból.