2014.08.27 17:15
A kora reggeli nap sugarai besütöttek a pajta hézagos falának deszkái között, és felkeltették Mortent. Pont a szemébe sütött egy eltévedt fénysugár. Kinyitotta a szemét, de amit elsőnek meglátott, attól egy pillanatra elakadt a lélegzete. Nadine felé fordulva aludt, és amint a haját megvilágította a nap, úgy tűnt, mintha aranyból lenne. Elnézte a lány szép arcát, hosszú haját, és karcsú alakját. Nagyon szerette őt. El se tudta volna mondani mennyire. Emlékezett még rá kisebb korából. Mindig piszkálta azért, mert az ő szülei gazdagabbak voltak. De most már sajnálta, hogy azokat tette. Megbánta, hogy sokszor kicsúfolta, pedig az nem tehetett róla. Még nézte egy darabig Nadinet, aztán megfordult és próbált még pihenni egy kicsit. Majdnem elaludt, csak félálomban hallotta, hogy zizegett a szalma. Aztán lépteket hallott egyre távolodni. A hátára fordult. Már csak Luke és Dorothy aludt mellette. Hová mehetett? Feltápászkodott, kinyújtózott, és kilépett az udvarra, de amikor meglátta a lányt, visszabújt az ajtó mögé. Egy keskeny résen nézte, ahogyan odalépett Thaliához, megsimogatta őt, suttogott neki valamit, aztán odament a következő lóhoz. Mindegyik állat elégedett fújtatással, vagy prüszköléssel válaszolt. Nagyon jól bánik az állatokkal. Főleg a lovakkal. Annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette a háta mögé settenkedő alakot. Hirtelen megbökte valami, aminek következtében felkiáltott, megbotlott egy lapátban, és elesett. Nadine berohant hozzá. Morten a derekát fogta, mert még mindig érzékeny volt az a hely, ahol a kötél belevágott.
- Jól vagy?
- Persze.
- Úgy látom, nem túlságosan kedvel téged ez a kecske. – nevette el magát. Na, erre Luke és Dorothy is felkelt. Luke is a hasát fogta, de ő a nevetéstől. A kecske pedig csak állt, és nézte kis csoportot.
- Ezt nevezem! Jó kis társaság! – szólalt meg egy hang. Mrs. Moore állt az ajtóban mosolyogva.
- Elnézést asszonyom, úgy látom, nem nagyon tetszek neki. – mondta védekezve Morten, és messzebb ment az állattól.
- Ő Boróka. Nem nagyon szereti, ha valaki hátat fordít neki, ezért vigyáznunk is kell. Na, gyertek, hamarosan kész a reggeli! – azzal a nő kivezette a fekete kecskét a pajtából, a többiek pedig követték.
* * *
Kedves Nadine!
Köszönöm ezt a kalandot, bár otthon kissé kaptam érte nem is kevés szidást, de megérte. Mondjuk, azt sem hagyom ki, hogy még a végén egy kisebb dicséret lett belőle, mert segítettem Jacobnak. Persze annak örültem a legjobban, hogy segíthettem. De gondolom, ezt te is tudod. El kellett mesélnem minden részletet, azt is, hogy mi éppen mit kerestünk ott, miért, stb.. Nem volt könnyű kirágnom magam. Hála Istennek nem kaptam komolyabb büntetést. Igaz, hogy nekem kell ellátnom a vadlovakat egész héten, amelyek most egy ideig nálunk lesznek, de örülök, hogy részt vehettem ebben. Nagyon. Ha belegondolok, mennyi mindent kell majd írnom ezen a héten az angliai unokahúgomnak, előre megfájdul a kezem. Most jut eszembe! Még nem is említettem, hogy vannak ott is rokonaink. Tizenegy éves koromban láttam őket utoljára. Kíváncsi vagyok, hogy nézhet ki Benjamin, David és a kis Peter! El is felejtettem mondani, hogy van három unokaöcsém. Én mindig csak Aliceről beszéltem neked. Benjamin most tizenkét éves, David tíz, Peter pedig hét éves. Nagyon hasonlítanak egymásra. De majd mutatok egy fényképet róluk, amit még idén tavasszal küldtek!
Ugye ti is hallottad mi történt? A sheriff elkapta azokat a rablókat, és kiderült, hogy pár évvel ezelőtt ugyanazok lopták el a polgármester díjnyertes kancáját, és annak a csikóját! Jó sokat fognak ezekért ülni. Most Mia visszakapta a lovát, mi pedig Jacob lovát. Tényleg! Lenne kedved eljönni és meglátogatni őt? Már két napja nem láttuk... Először hozzánk kéne eljönnöd, azután menjünk Jacobhoz. A részleteket pedig még megbeszéljük levélben.
Várom a válaszodat!
Üdvözlettel: Dorothy
* * *
Jacob a mankójával kissé nehézkesen, de ki tudta nyitni a bejárati ajtót, és lassan leegyensúlyozta magát a tornác lépcsőjén. Buckyt vette észre a karámban, ahogy egy hosszú szál répával próbálja magához hívni Carment. A kanca már egész jól megszokta az új környezetet, és a csikói is mind jobban tűrték az emberi közelséget. A nagyobbik csikó nem lehetett velük a karámban, hiszen a bal hátsó lába megsérült. Most bekötözve pihent az egyik bokszban.
A fiú odaállt az öccse mellé, és elbűvölve figyelte a kanca minden mozdulatát.
- Gyönyörű ugye? – kérdezte Bucky.
- Igen. Már hiányzott.
- Újra meg fogod ülni? – nézett rá ismét. Jacob ezen egy darabig elgondolkodott.
- Még nem tudom. De lesz időm kitalálni. – mutatott a bokájára.
- Értem. – bólintott az öccse. – De azért én kipróbálhatom majd?
- Persze! – karolta át Bucky nyakát Jacob, és jól megdörzsölte az öklével a fejét, ám az egyik mankó kicsúszott a hóna alól. Megpróbált az egyik karámrúd felé kapni, de a merev bokája miatt a földön kötött ki. Bucky azonnal a segítségére sietett.
- Te áthívtad Dorothyt? – suttogta a bátyja fülébe, miközben visszaadta a kezébe az eldőlt mankót.
- Én nem, az biztos. – tiltakozott Jacob.
- Akkor hát ki?
- Sziasztok! – köszöntek Dorothy és Nadine egyszerre.
- Sziasztok! – köszöntek a fiúk is.
- Csak gondoltuk átugrunk pár percre megnézni, hogy vagy.
- Köszönöm. Gyógyulófélben.
- Én azt hiszem, bemegyek, van még egy pár dolgom. – kacsintott Jacobra Bucky.
- Csak jobbulást akartunk kívánni! – nyújtott a fiú felé Dorothy egy lapos csomagot.
- Ó... – lepődött meg Jacob.
- Minden rendben? Segíthetünk valamit? – kérdezte Nadine a fiút.
- Igen, csak segítenél felmenni a lépcsőn, azt hiszem, a szüleim már keresnek.
- Persze! – Nadine feltámogatta a lépcsőn.
- Még egyszer köszönöm! – intett a lányoknak a fiú.
- Nincs mit, szia! – köszöntek el ők is. Kuncogva egymásra néztek, majd elindultak visszafelé, hogy átkeljenek a hídon.