Kalandok/1

Készülj fel erre a fejezetre is! Te is átélheted a bál izgalmait, valamint megtudhatod, mi történik Carmennel és a csikóival. Továbbá megismerkedhetsz Megannel, aki véletlen folytán kapcsolódik bele egy akcióba, majd pedig egy kisebb kalamajkáról is olvashatsz Nadine és egy idős hölgy között.

A falka egyre szorosabb gyűrűbe fogta a kancát, az pedig csak békésen legelt tovább, mintha nem is látná a közeledő veszélyt. Jacob próbált kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkán. Elkezdett futni. Már majdnem elérte a lovát, ám egyik pillanatról a másikra ő került a helyébe. A farkasok vicsorogva közeledtek. Ekkor meglátott maga fölött egy kötelet, és elkezdett mászni. A vége már csak karnyújtásnyira volt, de hirtelen elszakadt. Zuhant lefelé. Újra kiáltani szeretett volna, de szája néma sikolyra nyílt.

Majd felült az ágyában. Folyt róla a veríték. Pislogott párat, megrázta a fejét, és levetette magáról a takarót. Kilopódzott az emeleti fürdőszobába, és jól megmosta az arcát hideg vízzel.

- Csak álom volt. – suttogta megkönnyebbülten.

*                    *                    *

Dorothy kialudtan pattant ki az ágyból, és gyorsan felöltözött. Rohant a pajtába megnézni, hogy mi van az egyik vemhes nyulukkal, ugyanis bármelyik nap megellhetett. Ő pedig már alig várta. Útközben letépdesett egy jókora csomó zöld füvet, és izgatottan sietett a külön, nyulak számára elkerített rész felé. Kinyitotta a kiskaput, de hirtelen egy kis fehér állatka suhant el a lábai között.

- Arghhh! Marvin! Azonnal gyere vissza! – azzal ledobta a kezében tartott füvet, és a nyúl után eredt. Még éppen meglátta, hogy a fürge állat a szomszéd telek felé vette az irányt. Átbújt a kerítéslécek között, és gyorsan szedte a lábát abba az irányba, amerre látni vélte a fehér „jelenséget”. Ám hirtelen megtorpant. A nyúl pont a legjobb helyet választotta arra, hogy csillapítsa éhségét.

- Pont ide! Jaj, Marvin! – fogta a fejét Dorothy. Átmászott egy rozoga kerítésen, és óvatosan, lassan közeledett a ház felé. Éppen csak megpillantotta Marvint a veteményesben, azonnal kutyaugatás hangzott fel. Egy hatalmas farkaskutya trappolt a lány felé, és nem kimondottan barátságos szándékkal. Dorothynak kerekre nyílt a szeme a rémülettől. Most már nem nagyon érdekelte a szökött nyúl, inkább körülnézett, hogy hol tudna egérutat nyerni. De egy olyan helyen volt, ahol semmire nem lehetett felmászni. A kutya egyre közeledett.

- Chester!!! Azonnal gyere ide, vagy kitekerem a nyakad! – hallott egy rekedtes hangot a lány a háta mögül. A kutya azonban csak állt, és le sem vette a szemét a lányról.

- Chester! Indíts! – szólt még egyszer a hang. Ekkor a vad, vérben forgó szemű kutya átváltozott egy szelíd állattá. Pontosabban szelídebb állattá. Kikerülte Dorothyt, de továbbra is rajta tartotta a szemét. Dorothy lassan megfordult. Egy rongyos kinézetű, idős asszony állt a házikó ajtajában, a kezében pedig ott volt Marvin.

- Ki vagy te? Csak nem Wilkinsék lánya? – méregette a megszeppent lányt.

- De, asszonyom. Dorothy vagyok.

- Tessék, itt a nyulad. – nyomta a kezébe a kis állatot.

- Köszönöm. – mondta Dorothy, és már indult is volna, de a nő újra megszólalt.

- Értesz az állatokhoz? – kérdezte.

- Igen asszonyom. De attól függ melyikhez.

- Kéne nekem segítség. Az egyik kecském nemrég két gidát szült, de azután elvitte valamilyen betegség. Tudod-e mivel kéne etetni?

- Természetesen. Nálunk is volt már ilyen. A gidáknak lehet adni tehéntejet is. Persze hígítva egy kis vízzel. Miért? – higgadt le Dorothy a hirtelen lelkesedés után.

- Gondoltam etethetnéd őket, mert el kell utaznom egy időre. – Nadine még fel sem dolgozta, amit hallott, a nő újra megszólalt.

- Rendben. Ezt meg is beszéltük. Holnap reggel kezdesz. Hatkor van az első etetés. További szép napot! – ezzel az asszony behívta magával a kutyát, és becsapta az ajtót. Nadine még egy darabig döbbenten állt, aztán megvonta a vállát, és hazaindult.

- Gyere Marvin! Azt hiszem lesz mit megbeszélni anyával ma este. – sóhajtott immár ingerülten.

- És ráadásul nem is vagyok cseléd!

*                    *                    *

A délelőtt csendesen telt. Morten elvégezte a dolgait, majd egyedül megebédelt. Az egész család a városban volt piacnapon, hogy el tudják adni a korai termést. Délután – jobb ötlete nem lévén – felnyergelte Zafírt, és kilovagolt vele a Dama - tóhoz. Megállt vele azon a helyen, ahol észrevette Nadinet, amint felhajtott szoknyával ült kint az egyik kövön. Elfordította a fejét. Nem volt helyes ilyenre gondolnia. Biztos nem is kedveli őt. A tavalyi Táncos Bálon is átnézett rajta. Dave-vel táncolt. Ő pedig végig ott várt, hogy felkérhesse, de végül mégsem tette meg. Szimplán azért, mert nem akart rálépni a lábára, mint Dave.  Lehet, hogy kissé nevetséges ok ez, de akkor sem tudta rávenni magát. Az idei év más lesz. Rászánta magát, hogy táncolni fog Nadine-el. Bár még nem tudta, hogy fogja megvalósítani a tervét.

*                    *                    *

A bál napja. Délután mindenki lázasan készült, és már csak egy óra volt hátra hatig. Nadine idegesen feszengett az álló tükör előtt. Végül kisimított egy gyűrődést a skarlát ruhán, és a hajába tűzött egy frissen szedett rózsát. Készen volt. Kint Thalia várta, akit ez alkalommal jó alaposan letisztított. A kanca foltos szőre fénylett a kora esti napfényben.

- Juj, de gyönyörű vagy! – tapsikolt Betsy, mikor meglátta őt.

- Köszönöm! Te is csinos vagy! – mondta. És mosolyogva nézte a húgát, aki megsimogatta Thalia orrát.

- Vigyázz a nővéremre Thalia! Nehogy valami fiú elrabolja! – pirongatta meg kedvesen a kislány a – hozzá képest – jókora állatot.

Nadine nevetve egy nagy puszit nyomott Betsy homlokára, aztán felmászott a nyeregbe, ügyelve a szoknyájára.

Kissé kimelegedve érkezett be a városba. Minden üzletet gondosan feldíszítettek. Sok – sok virág és színes szalag tette még hangulatosabbá az érkezők számára az utcákat. Elérkezett a polgármester házához, ahová már pár ló ki volt kötve. Közelebbről felismerte Luke lovát Apacsot, Zafírt és Amirát. Békésen álldogáltak az itató előtt. Nadine meghúzta a csúszó csomót, és elindult az ajtó felé. Megnyomta a csengőt, mire Mrs. Sewell nyitott ajtót.

- Á, Nadine! Gyere csak be!

- Köszönöm Marie! Merre is van a mosdó?

- Végig a folyosón, aztán balra a zöld ajtó. – Nadine csak mosolyogva bólintott. Megkereste a zöld ajtót, és benyitott. Örömére bent találta Dorothyt.

- Szia Dory! – köszönt rá.

- Nadine! Ó, a ruhád eszméletlenül jó!

- A tiéd is! Egyébként miért vagy itt ilyen korán?

- Korán? Tele van a táncterem! A kocsik a raktár mögött vannak.

- Egyébként valaki vár rád! – közölte titokzatosan.

- Most nincs idő viccelődni! Megigazítanád a hajam? – tíz perc múlva felfrissülve lépett ki a mosdó ajtón, de váratlanul beleütközött Mia Sewellbe.

- Nem tudnál jobban vigyázni? – mondta haragosan a lány, és félrelökte az ajtóból.

Nadine meghökkenve nézett utána. Már épp visszaszólt volna, de barátnője megragadta a karját.

- Ne foglalkozz vele! Gyere, menjünk táncolni! Elkezdődött a nyitózene!

A táncterem ugyanolyan volt, mint az előző évben. Virágok voltak mindenhol, és finom ételek voltak elrendezve a hófehér abrosszal leterített asztalokon. Dorothyt rögtön felkérte egyik iskolatársuk, Nadine pedig keresett egy helyet ahol leülhet. Mosollyal az arcán nézte barátnőjét, aki éppen a terem túlsó oldalán keringőzött. Aztán belemerült a gondolataiba. Fél szemmel azonban máris észrevette, hogy valaki áll mögötte. Hátrafordult. Morten zavartan intett neki, majd leült egy másik asztalhoz.

Dorothy pár perc múlva kipirult arccal ült le mellé. Amíg hallgatta, hogy John milyen jól táncol, odasandított Morten felé, aki mellé Mia ült le. Mia egyre csak beszélt, közben pedig ott ült az arcán az összetéveszthetetlenül csábos mosoly, - amit általában Mortennél szokott használni – miközben a szempilláit rebegtette. Nadine-on végigfutott a hideg, és összerándult, mikor látta, hogy Mia megfogja Morten kezét, és táncolni hívja. Bementek a parkettre. Egy lassabb zene indult el, Mia pedig nagyon közel állt a fiúhoz. Dorothy még mondta a magáét, de Nadinet undor fogta el, és felállt.

- Szükségem van egy kis friss levegőre. – indult el gyorsan a tornác nyitott ajtaja felé.

- Várj, megyek veled. – állt fel Dorothy is felocsúdva.

Közben Morten pont észrevette a kisiető Nadinet.

A két lány csendesen ült egy kis padon. Nemsokára Luke jött ki hozzájuk, és felkérte Dorothyt egy táncra. A felhők mögül előbukkant a hold. Nadine töprengve üldögélt, és várta vissza a barátnőjét. Majd meglátott egy fölé tornyosuló árnyékot. Az árnyék egyre nagyobb lett, míg emberi formát nem öltött.

- Szabad? – kérdezte valaki udvariasan. Nadine rögtön tudta ki az, így azonnal válaszolt.

- Természetesen.

A fiú leült mellé, és felnézett az égre.

- Emlékszel még régen mennyiszer néztük együtt az eget? Te mindig jobban tudtad a csillagképeket, mint én. – szólalt meg egy idő után.

- A nagymedve volt a kedvenced. Mindig megkérdezted hol van.

- Te pedig újra és újra megmutattad. – erre egymásra néztek, és elnevették magukat. Nadine örült, hogy a fiú a félhomályban nem látja mennyire elpirult.

- Van kedved táncolni? – kérdezte a fiú vonakodva Nadinet.

- Hát persze! – egyezett bele a lány.

Felálltak. Morten előreengedte Nadinet, közben pedig győzelmesen elvigyorodott úgy, hogy senki ne vegye észre. Csak sikerült megtennem.

Ahogy visszatértek a terembe, bekapcsolódtak egy új táncba. Nadinet most nem igazán érdekelte, hogy a fiú kivel táncolta az előzőt, élvezni akarta az estét. Más párok ide-oda ringatóztak az ütemes zenére, és a sok szoknya egyetlen színes forgataggá vált körülöttük. Morten a kezét nyújtotta Nadine-nak, aki örömmel fogta meg. Amint a fiú  nézte a lányt vörös ruhájában, ami kiemelte vékony derekának vonalát, és keskeny vállait, fülig ért a szája. Az ő szíve is örömtáncot lejtett. Az első tánc közben meglepve vette észre, milyen könnyeden pörög-forog körülötte kis topánkájában. Egyszer Nadine elkapta a fiú tekintetét, és érezte, hogy minden vér az arcába tolul, amitől – gondolta - úgy nézhetett ki, mint egy paprikajancsi. De egy idő után már nem zavarta. Élvezte a gyors tempót, de egy jó idő után kissé megtántorodva engedte el Morten kezét, majd kisétált az asztalukhoz leülni.

- Hozhatok neked valamit inni? – kérdezte tőle Morten.

- Igen, az jó lenne. – válaszolta Nadine, és a kezébe temette az arcát. Még mindig forgott körülötte a világ, és egyre csak a szoknyák utóképeit látta maga előtt. Nemsokára Morten visszatért az itallal. Gyümölcslevet hozott egy díszes üvegpohárban.

- Köszönöm! – köszönte meg Nadine udvariasan a figyelmességet. Majd vékony ujjai közé fogta a poharat, és gyorsan ki is itta.

- Még egyet? – nézett rá a fiú, és már állt is fel.

- Igen. Köszönöm. –nyújtotta át a poharát Nadine.

Az este hátralévő részét beszélgetéssel töltötték. A lányt meglepte, mennyire érdeklik Mortent a dolgai. Persze nem árulta el a legbensőbb titkait, de mégis olyan felszabadultan tudott vele beszélni, mint fiúval még soha. Dorothy tapintatosan távol tartotta magát tőlük, és az iskolai barátnőivel kezdett társalogni.

- Hozok neked valamit! – ugrott egyszer csak fel a fiú, és eltűnt a tömegben. Nadine meglepődve nézett utána, de még jobban elkerekedett a szeme, mikor az egy szelet tortát tolt oda elé. Morten mindaddig várakozásteljes arccal figyelte, amíg meg nem kóstolta. Ahogy a kellemes íz szétterült Nadine szájában, elvigyorodott.

- Honnan tudtad? – szegezte neki a kérdést, majd még egy falatot dugott a szájába.

- Mondhatnánk úgy, hogy egy őrangyalod súgta. De az hazugság lenne. – dőlt hátra Morten a székén. Nadine erre felhúzta a szemöldökét, és úgy nézett a fiúra.

- Nagyon finom. – simult ki ezután az arca.

- Még egy szeletet? – hajolt közelebb Morten, de látta a lány arcán végigfutó rémületet, így inkább hagyta.

- Már csak a szemem kívánja. – rázta a fejét, majd eltolta a tányért, és ő is hátradőlt. Egy percre behunyta a szemét, és elgondolkodott. Örülök, hogy már nem feszengek annyira. Társaságban úgy látom ő is egy idő után felenged. Köszönöm Istenem ezt a csodálatos estét! Bárcsak ne lenne vége olyan hamar...

- Még egy utolsó táncot? – zökkentette vissza a fiú hangja az asztalhoz.

- Ne haragudj, de inkább nem. Elfáradtam. Azt hiszem haza kéne mennem. – állt fel Nadine, lesöpört egy morzsát a szoknyájáról, aztán a kijárat felé indult.

- Nem baj, ha elkísérlek? – lépett mellé Morten.

- Nem. – Nadine megütközött ezen a kérdésen, de tovább haladt az emberek áradatán keresztül a kabátjáért, akik az utolsó, záró táncot lejtették.

Egy fél óra elteltével már kettesben lovagoltak hazafelé egy kis lampionokkal szegélyezett utcán. Morten kihúzott háttal nézett előre az út végébe, ám Nadine lesütött szemmel ballagott mellette. Megint átfutott rajta az a gondolat, hogy miért is van itt, és hogy miért csinálja mindezt.

Hazaérve visszagondolt a bálra. Morten, Luke, és két iskolatársa is felkérte. Felejthetetlen este volt mögötte, mikor megint a tükör elé állt, mint indulás előtt. Egy gyertyafényben csillogó zöld szempár nézett vissza rá. Elalvás előtt még egyszer végiggondolta az eseményeket. Yvonne körtés süteménye, Doryval való beszélgetés, és Mia dühös arca, mikor Mortennel táncoltam. Ezt majd le kell írnom a naplómba. - gondolta, amint az ablakon át bevilágító Hold fényét nézte a plafonon.

- Hálás vagyok neked Uram, hogy ilyen jól sikerült ez az este, és köszönöm neked Mortent is, amiért ilyen kedves volt. Kérlek, segíts Uram, hogy jól tudjam kezelni a vele adódó helyzeteket! Uram én még nagyon bizonytalan vagyok. És fiatal. Te mutass nekem jó utat, és türelmet mindenki felé, hogy szeretni tudjam azt is, aki nem néz rám jó szemmel. Köszönöm, hogy meghallgattál! Áldott legyen a Te neved örökké! Ámen!

Az ima után lehunyta a szemét, és egy halvány mosollyal az arcán aludt el.