Kalandok/3

Dorothy egész úton hallgatott, nem szólt bele semmibe. A kérdésekre is csak rövid, egyszavas mondatokkal válaszolt. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé.

- Valami nyugtalanít? – jött oda hozzá Nadine.

- Nincs semmi bajom. – mondta kissé mogorván. – Menj csak vissza, jól vagyok.

- Biztos? – kérdezte újra a barátnője.

- Igen.

Dorothy tudta, hogy hazudott, és ez még jobban elkeserítette. Hogyan mondhatná meg? Várni akart a megfelelő ideig, amikor már úgyis mindegy lesz. Barátnője előbb utóbb úgyis rájön az igazságra. Hagyom az egészet, ahogy van. Így lesz a legjobb.

A nap további részében is csendesen baktattak egymás mellett. Mindketten gondolkoztak. Időnként megálltak megitatni a lovakat a folyó egy-egy részénél, vagy egy kisebb tónál.

- Baj van.

- Mi? Hol? – nézett fel Dorothy a bambulásából.

- Veled.

- Velem? Ugyan miért? – nézett rá kérdőn a másik.

- Amióta Megannal Morrisonban összefutottunk, te nem szóltál semmit.

- Rossz kedvem van.

- Látom, de miért?

- Semmi, igazán semmi.

- Aha. Akkor miért vágsz ilyen világfájdalma képet? – ezen Dorothy egy kicsit elmosolyodott.

- Na, végre, valami életjel.

- Nem szeretnék beszélni róla.

- Biztos? Valahogy csak segíthetnék? Vagy nem?

- Nem igazán.

- Hát jó. Megértem.

Ezek után kissé felszabadultabban beszélgettek. Jó kedvük volt, egészen addig a bizonyos percig.

*                    *                    *

- Fogd meg a kezem! Meg tudod csinálni! Gyerünk Jacob! Tarts ki!

- Nem megy! Teljesen elzsibbadt a karom!

- Még egy kicsit! – a fiú ordított a fájdalomtól. A háttérben a lovak megijedtek ettől a hangtól. Végül sikerült Mortennek felhúznia a barátját.

Az egész kalamajka úgy kezdődött, hogy a fiúk megtalálták a vadlovakat. De nem akárkiknél. Egy tolvajbanda tanyázott a Sterling közelében levő erdőben.  Először nem is sejtették, mekkora bajt zúdítanak a lovak visszalopásával a fejükre. A terv első fele sikerült is, már majdnem elérték Morrisont, csakhogy menekülés közben Jacob alatt beszakadt a talaj. Ennek pedig az volt az oka, hogy a hegyoldalon lévő erdőben a víz nagy kürtőket vájt a mészkősziklákba. Egy ilyenbe sikerült beleesnie, amit letört gallyak és levelek borítottak, így nem lehetett észrevenni. A lova még éppen el tudott ugrani, de ő nem volt olyan gyors. Nem zuhant sokat, de az eséstől eltört az egyik bokája, és tele volt zúzódásokkal. Nehezen, de sikerült addig felmásznia, hogy elérje Mortent, aki a kezét kinyújtva hasalt a gödör szélén, őt pedig Luke tartotta kötéllel a lova hátáról. A kikötött vadlovak nehezítették az akciót, mert folyamatosan nyerítettek ijedtükben. Amitől csak még jobban magukra vonták a dühös tolvajok figyelmét. Mikor Morten már kihúzta a fiút, gyorsan lefektette a földre. A fiú nagyon sápadt volt, és látszott, hogy nem bírja sokáig.

 - Haver, kiugrott a vállad. Vissza kell raknom, különben nem bírlak odavinni a lovadhoz. Figyelj oké? Nem fog sokáig tartani! Ki kell bírnod!

- Oké... – sóhajtotta Jacob, és összeszorította a fogát. Morten megfogta a vállát az egyik kezével, a másikkal pedig a felkarját. Gyorsan történt minden, Jacob utoljára Morten arcát látta. Ugyanis elvesztette az eszméletét, és már kiáltani sem tudott a fájdalomtól. Morten ezután leszedte a kötelet a derekáról, aztán megfogta a kulacsát, és rálocsolta Jacob arcára a vizet. Ám a hófehér arcú fiú nem nagyon akarta kinyitni a szemét.

- Adj neki egy pár pofont! Gyorsan! Már hallom a rablók kiáltásait! – sürgette Luke. Na, erre Jacob tényleg felébredt. Morten felkapta a vállánál fogva, és elvonszolta a lováig. Feltolta a nyeregbe, majd ő is felpattant a saját lovára.

- Jacob, menni fog? – kérdezte, a még mindig kísérteties színű fiút.

- Talán. – bólintott az.

- Induljunk! – mondta Luke.

A lova elindítása nem kis fájdalommal járt Jacobnak. Becsukta a szemét, és várta, hogy valamennyire elmúljon a lüktetés. A bokája szúró fájdalommal himbálódzott a ló oldala mellett. Visszaértek a Morrison-i nagy mezőre, és azon akartak átügetni, mikor meglátták Nadinet és Dorothyt. Amikor ők is észrevették a három fiút, vágtázva siettek eléjük.

- Mi történt?- kérdezték szinte egyszerre.

- Erre most nincs idő, mennünk kell! A nyomunkban van egy rablóbanda! Induljatok!!!

- Hogy mi?

- Visszaloptátok a vadlovakat?

- Igen! De most segítenetek kell! Dorothy! Te ülj át Jacob elé és vezesd magad mellett a lovadat! Így gyorsabbak lehetünk!

A lány gyorsan leszállt a lováról, aztán felszállt Jacob elé. Ijedten vette észre, mennyire fehér a fiú arca.

- Ne aggódj! Hazaviszünk!

- Jó... – azzal a fiú ájultan hajtotta a fejét Dorothy vállára.

Morrisonban Nadine javaslatára segítséget kértek a Moore családtól. Mikor a házuk előtt voltak, és két lovász már le akarta venni a nyeregből a sebesültet, akkor ő nem akarta elengedni Dorothyt. Lázálmában azt hitte, elkapták őket a banditák, és nem akarta, hogy elszakítsák a lánytól.

- Gyere fiam! Nincs semmi gond. Én Jack Moore vagyok. Megan apja. Most beviszünk és ellátjuk a sebeidet! Gyere! – nagy nehezen lefejtették a fiú kezeit Dorothyról, majd bevitték a házba.

- Ti is nyugodtan gyertek be! Készítek nektek egy-egy forró teát meg valami ételt!

- Köszönjük Mrs. Moore! – mondta hálásan Luke. Az asszony betessékelte négyüket a ház nappalijába.

- Üljetek csak le. Beküldöm a lányom vele, ha kész van.

- Még egyszer nagyon köszönjük! – mondta most már Dorothy.

Kimerülten rogytak le a földre, és döntötték neki a hátukat a foteleknek, mert nem akarták összekoszolni a bútorokat. Nadine egyszer csak riadtan kiáltott fel.

- Mi az? Mi történt? – ugrott fel Luke. A többiek is felálltak, Sandy pedig gyorsan berohant a konyhából.

- Mi történt? – kérdezte ő is.

- Morten! Te is megsérültél?

A fiú végignézett magán, és valóban, a pólója a dereka körül véres volt.

- Biztosan a kötél horzsolta össze. Nem is vettem észre. – sziszegve hajtotta fel a sebbe tapadt anyagot.

- Hozok kötszert meg sebfertőtlenítőt. – ajánlotta fel az idősebbik Moore lány.

Morten óvatosan felült az egyik fotelbe, ügyelve, hogy a piszkos anyag ne érjen hozzá a derekához. Kissé kényelmetlenül érezte magát, amíg Sandy kitisztította, és bekötözte a sebet, majd szó nélkül elment.

Mr. Moore lépett be a szobába.

-  Kihívtam Dale doktort. Sajnos Jacobnak eltört a bokája, és valószínűleg megrepedt a kulcscsontja.

- Íííí, akkor már értem miért ájult el akkor, amikor visszaraktam a vállát. – fogta a fejét Morten.

- Hát, igen. Elküldtem a kisebbik lányomat, hogy értesítse mindegyikőtök szüleit. Holnap szekérrel hazavisszük a fiút, ti pedig lóval mentek, ha nem baj.

- Természetesen nem.

- Akkor megbeszéltük. És még valami. A pajtában elég hely van, ott aludhattok, ha gondoljátok.

- Most jut eszembe! El kéne rejtenünk a lovakat, mielőtt a banditák meglátják!

- Milyen banditák?

- Tudja visszaloptuk a lovainkat, akkor történt a baleset.

- Rendben, értesítem a helyi seriffet, addig vigyétek be a saját lovaitokat az istállóba, a többit pedig a nagy, magas falú karámba, ott nem vehetik észre őket.

Késő délután megvacsoráztak, aztán hamarosan megérkezett a sheriff.

- Az egész bandát már évek óta hajkurásszuk. Érdekes, hogy pont Illinois-ban találtunk rájuk. Legutóbb Minnesotában, St. Claus környékén jelentették őket, három lovat loptak el. Ügyes munka volt fiam! Köszönjük! – verte hátba Mortent a sheriff, és egy széles mosolyt villantott rá a felfelé kunkorodó bajsza alól.

- Mi lesz velük és a lovakkal? – kérdezte Morten.

- Kitűzünk egy időpontot a tárgyalásra, ahol meg kell jelennetek a barátaiddal. Mindhármatok vallomására szükségünk lesz az ítélethozatalban. Aztán majd meglátjuk a többit. A lovakat visszavisszük a tulajdonosaikhoz. –el is indult a lova felé, de hirtelen megpördült az ütött-kopott csizmája sarkán, és újra a fiúhoz fordult.

- El is felejtettem. Az egyik kanca nyakán találtunk egy billogot. Talán Stintson lehet, ha jól láttam.

- Megnézhetném? – lépett egyet előre Morten.

- Természetesen. – mondta az.

- Igen. Ez Stintsonéké. Elküldöm Luke-ot, hívja el őket, és ők majd hazaviszik őt is, meg a csikókat is. Köszönöm sheriff! – intett a férfinak Morten, majd visszament a házba, hogy megkeresse Luke-ot.