Még több kaland/1

Most egy teljesen új fejezet kezdődik Wilkinsék, Cayék, és Stintsonék életében. Az előzőben Jacob visszakapta a lovát, és a vadlovak pedig kezdtek hozzászokni a farm életkörülményeihez. A rablóbanda rács mögé került, és minden ellopott ló visszakerült az eredeti tulajdonosához. Most a nyár már a vége felé jár, és az iskola újabb kalandokkal kecsegtet. Nadine, Jacob, Dorothy, Morten és Luke is újabb dolgokba keverednek.

Gyönyörű, kellemesen meleg délután volt. A Cay család úgy döntött, hogy kimozdul egy kicsit a nyár utolsó napján. Vasárnap volt, és éppen Morrisonba tartottak a rokonaikhoz. A szekér elé fogott lovak jókedvűen prüszköltek és nyerítettek, miközben az úton ügettek. Nadine nyugodtan felsóhajtott. A fák ágai közt átszűrődtek a nyár utolsó napsugarai, és a lánynak úgy tűnt, mintha egy-egy hosszú, aranyszínű ujj érintené meg a földből későn kibújó növényeket, biztatva őket a növekedésre, amíg lehet. Valóban, az út mentén volt egy pár kisebb nyárfa, amelyek reménykedve szívták magukba az életet adó fény hamarosan elmúló sugarait.

Ezek után elkezdenek készülni a kemény, zord télre, amelyet, ha szerencséjük lesz, túl is élhetnek.

Egy kis idő múlva a fákat búzamezők és kukoricatáblák váltották fel, majd megjelentek az első házak. Voltak kicsi kunyhók, de nagy, kastélyszerű házak is. Egy ilyenbe tartottak ők is.

Nadine leugrott a földre, és körülnézett. A hatalmas birtokot gyönyörű pázsit, és sok-sok alakra nyírt tuja fogta közre, középen pedig egy szökőkút állt. Egy idős, kertészruhás hölgy közeledett a kert végéből. Kesztyűs kezében egy kis ásót és egy gereblyét tartott.

- Maddie néni! – futott oda hozzá Nadine húga, és átölelte a kissé piszkos ruháját.

- Betsy drágám, még összekoszolod ezt a szép szoknyádat! Majd ha átöltöztem nyugodtan ölelgethetsz! – de a kislány egyre csak ölelte. Végül ragyogó szemmel felnézett az asszonyra.

- Nagymama megnézhetem Candyt? – kérlelte. Maddie néni nem tudott haragudni Betsyre, megengedte neki, hogy elfusson hátra az istállóba.

- Utánamegyek. – ajánlotta fel rögtön Nadine, majd egy puszit nyomott a nagymamája arcára, és elindult a húga után.

A kislány már fent ült a tarka póni hátán, és élvezettel irányítgatta ide-oda. Nadine mosolyogva nézte őket. Betsy hol arra kérte a pónit, hogy forogjon a tengelye körül, hol meg arra, hogy vigye őt az itatóhoz. A kis állat buzgón hajtotta végre gazdája utasításait. A végén Betsy megjutalmazta egy nagy répával.

Nem sokkal később kijött hozzájuk Loren, hogy behívja őket vacsorára. Besétáltak az étkezőbe, és leültek a gazdagon megterített asztalhoz, majd Mr.Cay elmondott egy imát. Annyi minden volt előtte, hogy Nadine nem is tudta mivel kezdjen. Első fogásként megkóstolt egy tárkonyos levest, aztán egy finomnak tűnő gyümölcslevest. Ezeket mindenféle sült, saláta és köret követte. A vacsora vége felé már alig bírt ránézni az ételekre, annyi minden volt benne. Pedig még hátra volt a desszert.

- Kimehetek egy kicsit levegőzni? – kérdezte hirtelen.

- Drágám, rosszul vagy? – kérdezett vissza aggódva Loren.

- Még nem anya, de nem baj, ha később eszem meg a süteményt?

- Semmi baj, menj csak nyugodtan. – engedte el a nagymamája.

Lassan felállt, és elindult az előszobába. Felhúzta a cipőjét, és egy nagy sóhajtással ki is lépett az előkertbe. Mélyen beszívta a nyár végi levegőt. Úgy döntött megnézi a ház mögötti kertet és az istállót is. A nagymama igen szépen rendben tartotta a növényeit. Nem voltak száraz levelek vagy elhervadt virágok az ágyásokban. Ekkor feltűnt neki, hogy az istálló kapuja résnyire nyitva van.

Óvatosan kijjebb húzta, hogy ne nyikorogjon, és bekukkantott a folyosóra. Az egyik bokszajtó is nyitva állt. Halk szuszogást, prüszkölést, majd ropogtatást hallott. Szépen lassan odalopódzott a nyitott bokszhoz, és belesett a fal mellett. Tágra nyílt a szeme. Egy rongyos fiú simogatta egy sárga kanca homlokát, és csúsztatott be még egy darab almát a szájába. Nadine ezt fél szemmel látta. A ló egyszer csak felnézett abba az irányba, ahol a lány állt. Ekkor a fiú is észrevette, hogy az állat már nem rá figyel. Nadine gyorsan visszahúzódott a fal mögé, és becsukta a szemét. Mikor újra kinyitotta, a boksz már csukva volt, és csak a távolodó alak hátát látta. Megiramodott ő is. A fiú hátranézett, és egyre gyorsabban futott a kerítés hátsó része felé. Végül egy mozdulattal átlendült rajta otthagyva a megszeppent lányt.

Nadine kifulladva ért vissza a házba. Belevetette magát a székébe, és hangosan szuszogva ült a helyén. Mindenki őt nézte.

- Nadine minden rendben? – kérdezte Loren újból.

- Igen, csak futottam egy kicsit.

- Azt hittem nagyon tele vagy.

- Már lemozogtam. Kérhetek egy tányért? – terelte el a kérdést. Egyelőre még nem akarta elárulni senkinek mit látott odakint. Először ő akarta kideríteni.

Hazaérve előkereste a fekete bőrkötéses naplóját, elhelyezkedett az ágyán, és a kezébe vette a könyvet. Felnyitotta, majd írni kezdett.

1854.aug.31

Ma voltunk a nagyinál. Nagyon finom vacsorát készített. Sok fogást megkóstoltam, de így sem mindet. A vaníliapudingos gyümölcssaláta ízlett a legjobban! És egy furcsa dolog. A desszert előtt kimentem egy kicsit sétálni. De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy láttam egy idegen fiút az istállóban! Elég szegénynek tűnt, mert piszkos volt a ruhája. És amikor megláttam éppen Sissyt simogatta! Meg kell tudnom, ki lehet az! De sajnos csak az őszi szünetben mehetek el újra a nagyihoz. Remélem ismét találkozni fogok a titkos idegennel.

*                    *                    *

Dorothy épp az osztályába sietett, kezében egyensúlyozva a nagy könyveket. Óvatosan befordult a folyosón, tovább cipelve a terhét. Egyszer csak kivágódott az egyik terem ajtaja, pont Dorothy előtt, akinek megingott a kezében levő sok könyv. Kirk, az iskola bajkeverője ránézett, majd ráérősen továbbsétált, mintha mi sem történt volna. Dorothy azt hitte, már mehet tovább, de ekkor valaki belülről még kijjebb tárta az ajtót. Most már nem tudta megakadályozni, hogy a könyvek kiessenek a kezéből. Végül egy halomban állt mind a tizenkét regény. Jacob megdöbbenve nézett le a földre, aztán a lányra. Ezután gyorsan észbekapott, és lehajolt, hogy segítsen.

- Sajnálom! Hadd segítsek! – szabadkozott.

- Semmi gond, kedvesebb vagy, mint Kirk.

- Kirk? – nézett rá kérdőn a fiú.

- Igen Kirk. Ő lökött meg először, de nem érdekelte, hogy majdnem leejtettem a könyveimet. – mondta lesajnálva Dorothy.

Ketten, megfelezve a mennyiséget vitték tovább a könyveket.

Mikor beléptek az osztályba, minden szem rájuk szegeződött. Jacobot kissé zavarta, de letette a terhét egy asztalra, és már ment is ki. Dorothyhoz odalépett egy fekete hajú, feltűnően csinos lány.

- Na, mi az Wilkins? Már kényszermunkára is befogod a leendő férjed? – vonta föl a szemöldökét a lány, és csípőre tette a kezét.

- Csak segített behozni a könyveket. Olyan nagydolog ez? – reagálta le Dorothy.

- Ó, csak nem volt nehéz ez a pár kis könyvecske ezeknek a kezeknek? – és lelökött egyet az asztalról.

- Grace hagyd abba! Vedd fel! - kezdett ideges lenni Dorothy.

- Hoppá! – ejtett le még egyet.

- Grace Ervacht! – lépett be az ajtón Mrs. Dobson, az irodalom tanárnő. Erre mindenki gyorsan felállt és egyenes háttal várta, hogy mi fog történni.

- Grace vedd fel a könyveket, és gyere ide a tanári asztalhoz! – utasította a tanárnő az „elkövetőt”.

- Dorothy te pedig ülj le! – mondta, majd odalépkedett az asztalhoz, ahol a könyvek voltak.

- Az osztály is leülhet.

Mindenki néma csendben volt. Nem mertek megszólalni, még csak fel se nézni. A tanárnő végzett a beszélgetéssel, és elküldte Gracet, hogy ő is menjen a helyére.

- Tehát kedves osztály. Tekintettel arra, hogy az elkövetőt senki sem támogatta, de nem is állították le, ezért mindenkinek havi egy plusz irodalom órát rendelek el. Péntekenként. – erre a szóra egy hatalmas sóhaj szakadt ki a diákokból, és szúrós szemek kezdték méregetni Gracet.

- Mivel csak akkor van időm. Mindeninek kötelező ottmaradni a könyvtárban addig, amíg meg nem oldotta a plusz feladatot. Dorothy, ha végzett elmehet, a többieknek viszont az óra végéig kell maradni. Most pedig Laura, kérlek, oszd ki a könyveket, és nyissátok ki a harmincadik oldalon. – mondta Mrs. Dobson.

Csak a lapok sercegését lehetett hallani. Dorothy magában már csak mosolygott az egészen, de örült a pénteki irodalom órának, mert szerette a tanárját. Ezután egy utolsó pillantást vetett a könyv borítójára, és ő is odalapozott a megfelelő részhez.