Még több kaland/2

1854. szept. 2.

Nem is tudom, hol kezdjem. Jacob ma segített nekem magyar óra előtt bevinni egy pár regényt az osztályba. Persze Grace megint belém kötött. Na, de erről nem is akarok többet írni. A jó dolog viszont az, hogy holnap megyünk a piacra iskola előtt. Ott mindig nagyon finom réteseket sütnek! Most is onnan fogom kapni a reggelit.

Tegnap kilovagoltam délután a Dama-tóhoz. Nem nagyon szeretem az őszt, mert ilyenkor minden zöld növény elveszti a színét. Bár majd sárga meg vörös és barna lesz az összes levél, mégis jobban szeretem, ha zöld a fű. A fák ilyenkor is szépek... de... jobban örülnék, ha még nyár lenne. Túl gyorsan telt el az idei. Na, azt nem mondom, hogy nem volt eseménydús, de szívesen csináltam volna még egy pár dolgot.

Hát, azt hiszem mennem kell, mert már igencsak neki kellett volna kezdenem a kinti munkáimnak. Holnap pedig vár a piac, plusz ma még egy „kevés” házi feladat is.

*                    *                    *

Hát, csak eljött az október vége. Nadine izgatottan várta, hogy végre megérkezzenek Morrisonba. Még a nyár végén el szeretett volna jönni újra a nagymamájához egy – legalábbis számára – fontos dologban. De ezt nem mondta el senkinek. Igen nehéz volt magában tartania a kikívánkozó történetet. Főleg akkor, mikor épp Dorothyval volt. Szerette neki elmondani a bizalmas dolgait, de ezzel még várni akart.

A lovas kocsi befordult egy keskeny bekötőútra, majd kiszélesedett és megjelent előttük a hatalmas, gyönyörű Bright birtok. A kocsis lelassította a szekeret, végül pedig megállította.

- Szia, nagyi! – üdvözölte az idős nőt Nadine.

- Szervusz, drágám! – ölelte meg Maddie az unokáját.

- Hátra mehetek az istállóba? Persze csak, ha átöltöztem. – kérdezte.

- Nyugodtan. – mindketten beléptek a ház nagy előszobájába, ami inkább hasonlított egy kisebb csarnokra, mintsem egy egyszerű szobára, ahová a kabátokat lehet helyezni. Nadine felszaladt a számára ideiglenesen berendezett szobába, de mikor belépett le kellett lassítania.

A halványsárga szín miatt olyan volt, mintha világítottak volna a falak. Az egész helyiség sötétvörös bútorokkal volt berendezve, mindegyiken faragott rózsákkal. Egy nagy, kétszárnyú üvegajtó pedig egy kis erkélyre vezetett, aminek a korlátjára már elvirágzott, de még mindig zöld muskátlis ládákat akasztottak. Nadine kilépett az ajtón, mélyen beszívta az őszi levegőt, és odasétált a korláthoz. Rákönyökölt a fehérre festett fára, körülnézett, de hirtelen megakadt valamin, vagy inkább valakin a tekintete. Ugyanaz a rongyos fiú állt a karámban, akit tavaly látott az istállóban. Éppen Sissyt nyergelte fel. Nadine gyorsan visszament a szobába, és felkapta magára a lovaglóruháját. A nagymamáját a konyhában találta, amint valami tésztát gyúrt az asztalon.

- Maddie néni, ki az a fiú a karámban?

- Ó, ő a lovászom.

- A lovászod? De hisz ő egy csavargó! Vagy nem? – kérdezte csodálkozva.

- Bizony az. De most már nekem dolgozik. Nagyon jól ért a lovakhoz. – Nadine bólintott, és már indult is volna, ha a nagymamája nem szól utána.

- Nadine!

- Igen nagyi?

- Kérlek, próbálj meg vele úgy beszélni, hogy ne érezze azt, hogy neki nincs meg mindene. Örülök, hogy az ennivalót elfogadja, amit adok neki.

- Jó. És ő nem akarna átöltözni?

- Nem engedi, hogy felöltöztessem.

- Miért nem?

- Azt mondja, hogy akkor nem tudna feltűnés nélkül közlekedni a városban. Állítólag már megszokták, hogy minden nap ott lődörög.

- Aha. Jó, megpróbálom. – azzal a lány már kint is volt az udvaron. Lassan, komótosan sétált el a karámig. A fiú épp vágtába vette fel a kancát. Majd, mikor meglátta, hogy Nadine nézi, visszaváltott lépésbe. Odavezette hozzá a kancát, és megállt előtte. Teljesen nyugodt arccal nézett bele egyenesen a szemébe.

- Szia. – köszönt Nadine. A fiú felhúzta az egyik szemöldökét, majd újra kisimult az arca.

- Biztosan te vagy Mrs. Bright unokája.

- Igen. – erre a válaszra a fiú nem tudta mit mondjon. Végül odanyújtotta Nadinenak a kezét.

- Szia, James vagyok.

- Szia, én Nadine. – rázta meg a feléje kinyújtott kezet határozottan Nadine.

- Most készültem kimenni egy kis terepre. Csatlakozhatsz, ha gondolod.

- Naná! – vágta rá azonnal Nadine.

- Tíz perc és jövök. – majd berohant az istállóba, hogy ő is felszerszámozzon egy lovat.

Alig telt el pár perc, és Nadine kiléptetett egy fekete kanca hátán. A ló élvezettel nyerített fel a napsütésben. Nagyon várta már, hogy mehessen.

- Indulhatunk? – kérdezte a lány.

- Felőlem. – válaszolt James.

Mindketten ügetésbe fogták a lovaikat, és elindultak a közeli erdő irányába. Nem tartott sokáig, amíg elérték az erdőszélet. Lady ficánkolt Nadine alatt.

- Hó, hó! Nyugi! – csitítgatta Nadine a lovat. De az továbbra is csak bolondozott. Ám egyszer csak megállt, minta lecövekelt volna. Ide-oda forgatta a fülét, és elkezdett hátrálni.

- Mi lehet a baja? Lady! – szólongatta a megrémült állatot a lány. Ekkor a ló kirobbant. Őrült tempóban iramodott meg az erdő belseje felé. James utánuk indította Sissyt is, holott az ő lova is elég nyugtalan volt már.

- Lady! Lady! – sikítozott Nadine. De a ló egyre gyorsabban haladt. Előttük egy kidőlt fa torlaszolta el az utat.

- Csak nem akarja átugrani? – gondolta rémülten Nadine. De mire újra elkiálthatta volna magát, a kanca nekirugaszkodott, és átlendült a fa felett, majd tompa puffanással túl is volt rajta. Nadine meglepődve ült a nyeregben. Nem esett le. Végül a ló lassabbra fogta a vágtát, és engedte, hogy irányítsák. Nadine felvette a szárat, és ügetve haladtak tovább. Nemsokára James is utolérte őket Sissyvel.

- Jól vagy? – állt meg mellette a lovával.

- Igen. Csak, kicsit megijesztett. – bólintott a lány. Lady még mindig zihált a vágtától, a szája pedig habzott.

- Gyere. Ülj át mögém. Így nem veszítheti el megint a fejét.

- Nem, köszönöm. Jól vagyok. Menni fog. – Nadine megfordította Ladyt, és lépésben visszaindult a birtok felé.

- Tudod miért csinálta ezt? – kérdezte James a lánytól, mikor utolérte. – de az nem válaszolt semmit.

- Mert még félig vad. A nagyanyád nemrég vette egy vásáron. Én...

- Hogy mi? – kiáltott fel Nadine, és nagyon mérgesen nézett a fiúra.

- Nekem miért nem szóltál erről egy szót sem? – James kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

- Ó, hát így állunk. Tudom én, mit akarsz.

- Én... – mentegetőzött a fiú.

- Azt, hogy csak te foglalkozhass a lovakkal! De engem nem túrhatsz félre! – ezzel Nadine leugrott a feketéről, és bevezette az istállóba, ahová időközben visszaértek.

- Én nem ezt akartam. Én csak... – suttogta James.

- Ezt jól megcsináltam. – gondolta, és a ház mögött eltűnő lány után nézett.