2014.09.19 16:57
Hat év múlva...
Morten átvágott egy kisebb bozótoson, majd kiért a hídhoz vezető útra. Közben végig azon gondolkozott, hogyan fogja megkérdezni Nadinetól azt, amit már régóta szeretne.
- Hat év! – rázta meg hitetlenkedve a fejét.
Évek óta várt erre, és most úgy érezte, nem szalaszthatja el az alkalmat. Lenézett a nyeregtáskára. Nagyon boldog volt, de belül mégis félt. Nem akarta, hogy rossz vége legyen. Már napok óta tervezgette ezt a kis kirándulást, mindketten nagyon várták. Hála Istennek a jó idő sem maradt el. Sütött a nap, de mégse annyira, hogy nagyon melegük legyen. Odaért a Cay farmot jelző nagykapuhoz, amin egy sas hosszú szárnyai fogtak közre egy emberi arcot. Nadine már mesélt erről. Az ük nagyapjáék valamikor 80-85 évvel ezelőtt jöttek ide a Mississippi folyó mellé. Azóta ez a Cay család ismertetőjegye. Meglátták a földben rejlő kincseket, és úgy döntöttek itt telepednek le. A közelben halt meg Nadine dédnagyapja is, egy farkas támadás alkalmával. Szóval sok minden fűzte őket ehhez a területhez. Ellentétben Wilkinsékkel. Ők Texasból jöttek, hogy keressenek egy nyugalmasabb helyet. Az állandó konfliktusok a szomszédjaikkal eléggé kifárasztották őket. Egyik alkalommal majdnem lelőtték Luke-ot, mert átment a szomszéd telekre egy elszökött borjú után. Csak 10 éve, hogy ideköltöztünk. Szerencséjükre meg is találták a megfelelő helyet. Itt ismerte meg Nadinet is. Akkoriban még csak egy közeli ismerősként gondolt rá, de az évek alatt ez megváltozott. Most már nem közömbösek egymás felé. És ezt legtöbben a családban is tudják.
- Morten! Morten! – kiáltott neki valaki. Nadine dugta ki a fejét az istállóból.
- Egy perc és jövök! – a fiú visszaintett neki, aztán megállította a lovát. Nemsokára megjelent Nadine Thalia hátán.
- Indulhatunk. - mondta a lány, miután eligazgatta a nyeregre erősített takarót.
Egy versenyvágtával kezdtek, amíg oda nem értek az erdőbe. Itt aztán lépésre fogták lovaikat, és beszélgetni kezdtek. Átkeltek egy patakon, megmászták a Zarándok-hegyhátat, de még hátra volt egy kevés.
Ezek után két, két és fél óra alatt oda is értek az úti céljukhoz. Morten egy hegyoldal felé vezette Nadinet. Átfurakodtak egy szűk sziklafolyosón, ami az Ezüst-fok egy kis, szinte láthatatlan részén vezetett be egy védett, sziklákkal jól körülvett sziklaperemre. A szikla nagy mélyedéseiben nőtt néhány fenyő, amik árnyékot adtak a nap elől.
Felverték a sátraikat egy puhább, földes részen, mert kezdett sötétedni. Nadine elővett egy kenyeret a táskájából, majd mellé tett a pokrócra egy rúd szalámit, két paradicsomot és egy kulacs vizet. Morten mosolyogva figyelte.
- Nem nagy vacsora, de elég kettőnknek. – nézett rá Nadine, és nem értette a fiú arckifejezését.
- Mit találsz olyan viccesnek? Nem tudtam mást hozni. Mondtam, hogy nincs otthon sok minden. Holnap lesz piacnap.
- Nem azon nevetek, csak... – kezdte tréfásan Morten, de nem fejezte be a mondatot. Végül Nadine már nem is foglakozott vele. Hamar besötétedett. Megették a szerény vacsorát, aztán kedvük támadt kifeküdni a tábortűztől egy kicsit távolabb, hogy a csillagokat nézhessék.
- Az ott az északi korona. Látod? – mutatott Nadine egyenesen a feje fölé.
- Látom. És a nagymedve hol van? – kérdezte a másik.
- Jaj Morten! – verte vállba a lány, de mosoly bujkált a szája szélén.
- Az ott, az a... Hát az a medve alakú. – adta fel Nadine a magyarázást.
- Aha. – majd mindketten felnevettek.
Morten elaludt a sötétben, Nadine pedig majdnem attól, hogy a fiú lélegzését hallgatva nézte tovább a csillagokat. Egyszer csak, félálomban meghallott valamit. Azt hitte csak álmodik, és nem foglalkozott vele tovább. Aztán újra és újra hallotta. Már egyre közelebbről.
Hirtelen egy kéz tapasztotta be a száját, és másik kettő nyomta le a földre. A sötétben nem látta ki lehet az. Sikítani nem tudott, ezért megpróbálta lefejteni magáról az erős karokat. Elkezdett mozgolódni. Meg akarta lökni Mortent, hátha felébred rá, de teljesen tehetetlen volt. Olyan erősen tartották, hogy mozdulni se bírt.
Eközben Morten mit sem észlelt a körülötte folyó dolgokból. Addig, amíg egy rongyot nem szorítottak az arcára. Akkor feleszmélt. Ő is kapálódzni kezdett, de aztán fokozatosan elgyengült, végül teljesen elernyedve feküdt a földön. A ronggyal bekötötték a száját, majd megkötözték a kezeit és a lábait is.
Nadine csak ennyit látott, mert ezután ő is „elaludt”.
* * *
- Kíváncsi vagyok, mit csinálhatnak Mortenék. – sóhajtott Dorothy az ágyán kiterülve. Mellette Jeanin ült a földön, és rajzolt. Dorothy lenézett a rajzára. Elcsodálkozott.
- Jeanin neked varrónőnek kéne menned! Elképesztően jól tudsz rajzolni! – a testvére csak mosolygott ezeken a szavakon.
- Ezt aranyszínű ruhának terveztem. Az ujjain, a nyakán és az alján levendulaszínű virágok futnának körbe. Ilyen színű anyagokat nem könnyű beszerezni. – ezen egy darabig mindketten elgondolkoztak.
- Figyelj csak, elugorhatnánk holnap délután Hiltonba. Nadine anyukája is ott vette az anyagot. Emlékszel a bálon Nadine ruhájára? Azt a gyönyörű skarlátvörös anyagot is ott vették. Amos-ék boltjában.
- Jó ötlet! Gyere! Még most kérdezzük meg! – azzal felugrottak, és lesiettek a földszintre.