Még több kaland/5

*                    *                    *

Messzi hangok törték meg Morten álmát. Épp egy kövön ült, a kezei pedig hátrakötözve lógtak mögötte. Két ismeretlen férfi kérdezgette őt. Tudta a választ, de nem volt képes kimondani. Csak néha-néha egy rossz választ adott, ilyenkor pedig a szikla egy méterrel az emberek fölé emelkedett. Végül már olyan magasan volt, hogy csak apró, pici pontokként látta a földön mozgó élőlényeket. Hirtelen egy kar ragadta meg, és húzta át az álomból a valóságba. Kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. Azt hitte, még mindig álmodik.

- Igen! Szeretem! Szeretem! – kiáltotta az utolsó kérdésre a helyes választ.

- Morten! Nyugodj meg! Én vagyok az! Nadine! – suttogta egy hang, és még egyszer megrázta a vállait. Morten nagyokat pislogott, de sehol nem volt fényforrás. Tapogatózni kezdett.

- Morten! Nadine vagyok! Hallod, amit mondok? – kérdezte a hang.

- Nadine? – a fiú visszaült a helyére, és a kőfalnak támasztotta a hátát.

- Morten? – kérdezett vissza a lány.

- Igen? – mondta kissé hangosan, és a szó, mintha százszor hagyta volna el a száját, úgy verődött vissza a helyiség hideg kőkockáiról. Egy darabig csendben ültek. Nadine közelebb húzódott, és leült a fiú mellé.

- Mit csináljunk, és egyáltalán hol vagyunk? – kérdezte. Nem sok mindent tehetnek egy ilyen kis helyen. Főleg, ha nincs náluk semmi. A vasajtót már megtalálta, de nem volt rajta semmilyen rés. Már szinte éhezett attól, hogy nem láthat fényt.

- Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. – szólalt meg ismét a fiú mély visszhangja. Ekkor léptek zaját hallották, majd egy keskeny rés nyílt a vasajtó közepén, aztán becsukódott. Ezután egy vastagabb rést nyitottak az ajtó alján, és egy tálkát toltak be rajta. Nadine rögtön felállt. Langyos leves illata ütötte meg az orrát. Kongott a gyomra az ürességtől. Eszébe sem jutott mennyire éhes.

- Vajon mennyi ideje lehetünk itt? – tűnődött magában, és odavitte az ételt Mortenhez.

- Egy kis leves. – suttogta, és odanyújtotta neki.

- Azért jó tudni, hogy éhen biztos nem halunk. – mondta a fiú, és óvatosan a kezébe vette a tálat. Kortyolt belőle néhányat, aztán visszaadta, és hallgatta Nadine mohó nyeléseit.

*                    *                    *

        Az ujjai közé fogta a kis aranygyűrűt, és jól megnézte. Majd hirtelen rácsapott az asztalra, és haragos arcot öltött.

- Megtanítjuk ezeket a kis férgeket, hogy ne húzzanak újat Joe Kantonnal és a bandájával! Hatévi munka maradt el, és nincs semmi pénzünk! A nagyfőnök is elégedetlen! Frank hozd ide a fiút! – mondta kissé nyugodtabb hangon a szobában álló egyik jókora férfinak. Az bólintott, és kilépett a hűvös helyiségből.

Nadine és Morten még mindig a földön ült, mikor bejött hozzájuk a nagydarab fickó.

- Ki maga, és mit akar tőlünk?! – állt Morten a férfi elé.

- Majd megtudod fiacskám! – mondta az, kéjes vigyorral.

- Paul! Gyere, segíts egy kicsit! – kiáltott, nemsokára pedig már két izmos ember állt a kis cellában.

- Na, gyere gyerek! Ha nem tiltakozol jobb lesz! – ragadta karon az egyik Mortent.

- Engedjen el! Hallja? – ordította a férfi arcába Morten. A férfi erre nagyon bedühödött. Pofon csapta Mortent, aki ettől nekivágódott a falnak. Nadine felsikoltott. A fiú sziszegve ült fel, és a homlokát fogta. Apró vérpatakocska folyt végig az arcán. A két férfi két oldalról fogta meg a vállát, és felállították. Ő kóvályogva botorkált ki az ajtón. Nadine ki akart osonni az egyik férfi mellett, de az kitette a lábát, amiben Nadine megbotlott, elesett, majd a földön maradt.

- Maga őrült? Mit csinál? Engedjen el! Engedjen el! – Morten ordítása majdnem sikítozássá alakult, ahogy próbált kiszabadulni, de vasmarokkal tartották. Végigvonszolták egy szűk, homályos folyosón, és bevezették egy kivilágított szobába. Morten hunyorgott az erős fénytől. Egy kis asztalnál egy furcsa kinézetű, középmagas szakállas ember ült, és őt nézte. Lerángatták egy székre, és szorosan odakötözték a kezeit, a háta mögé. Végül a két hatalmas férfi kivonult.

Csendben ültek egymással szemben. A rosszképű ember gondolkozva ült, székén hátradőlve. Morten pedig lehajtott fejjel próbált megnyugodni. Pislogott, és a vállával letörölte a szemébe folyó, vérrel keveredett izzadságot. Felnézett a férfire.

- Ki maga? – kérdezte. Arca mélységes gyűlöletet sugárzott.

- Tudod te azt. Nagyon jól. – mondta nyugodt hangon a másik. Morten a férfi arcát fürkészte. Megnézett rajta minden részletet. Vastag, fekete szemöldök, a bal fölött egy sebhellyel. Fekete szemek. Hosszú, göndörös szakáll. Mortennek tágra nyíltak a szemei.

- Ez az a férfi, akitől visszaloptuk a vadlovakat! - esett le neki.

- Na, csak eszedbe jutottam. – húzódott mosolyra a férfi szája, és láthatóvá vált hiányos fogsora.

- Óriási hiba volt. Óriási. Nemcsak nekem, de mindenkinek keresztbe tettetek a barátaiddal, amikor visszaloptátok azokat a lovakat. Az a kanca hozta volna a legtöbb pénzt. De ti! Ti kis nyomorultak! Elloptátok őket! – a férfi hangja egészen megváltozott. Kezdett bedurvulni. Felállt, és a széke csörömpölve dőlt hátra. Egészen közel hajolt a fiúhoz.

- Hat év! Hat évre csukattatok le! Az első börtönben töltött napomon megígértem, hogy még bosszút állok ezért! Hát most itt vagyok! És beváltom az ígéretem! – egy hatalmasat ütött Morten arcába. Majd a felkarjába. Morten kiáltozott. Nem tudott mit tenni. Teljesen ki volt téve a férfi haragjának. Csak imádkozni tudott.

- Istenem! Kérlek, szabadíts meg minket! – suttogta két ütés között. Ezután ájultan hajtotta fejét a mellkasára.

Nadine könnyezve hallgatta az ordítozást. Előre-hátrahimbálódzott a sarkán, és egyre csak imádkozott. Nagyon fájt a szíve Mortenért. Jézus! Drága Jézus! Nem tehetek semmit érte! Kérlek, segíts, hogy ne legyen komolyabb sérülése! Kérlek Istenem! Annyira szeretem őt! Szeretem! Segíts nekünk!