2014.10.18 15:35
A gyér napsütés és a potyogó levelek már egyértelműen jelezték, hogy igencsak benne vannak az őszben. Már a madarak sem csiripeltek olyan vidáman, inkább álmosan kuporogtak az ágakon egymáshoz bújva. Azonban ijedtükben felrebbentek nyugvóhelyükről. Két vágtázó ló haladt el az úton. Nadine közelebb húzta magát Thalia nyakához, és az ujjaival gyengéden simogatta, hogy még gyorsabb tempóra biztassa. Csak elmosódottan látta maga körül a világot, de hallotta Zafír patáinak dobogását nem sokkal a háta mögött. Végül lelassított, mert hamarosan elérték a hidat. Végigléptettek a hosszú faszerkezeten, hogy lehűtsék a lovakat, aztán pedig dél felé fordultak, a hegyek felé. Nemsokára egy mezőn megálltak pihenni. Kikötötték a lovakat egy-egy vastag, erős ághoz, majd pedig leheveredtek egy terebélyes diófa alá.
Nadine jobban maga alá húzta a pokrócot, amin ült, és az égre szegezte a tekintetét. Percekig üldögéltek így. Amíg eljártak a gondolatai, nem vette észre, hogy Morten végig őt nézte.
- Nadine! – szólalt meg.
- Hm? – nézett rá a lány, majd elkapta a tekintetét. A kabátja ujját kezdte piszkálni.
- Nadine. – suttogta újra a fiú. Nadine felnézett, de ezúttal nem fordult el. Morten ragyogó tekintettel nézett bele a lány szemébe. A lány zavarba ejtve nézett bele először a leghosszabban a fiú szemébe. Soha nem látta még ennyire szépnek a csillogó szemeit. Most vette csak észre, hogy a fiú írisze nem csak egy színű. Halványzöld csík futott végig a barna rész körül. A fiú viszonozta őszinte tekintetével a lányét, kinyitotta a száját, és ekkor egy olyan szó hagyta el a száját, amit Nadine még soha sem hallott tőle.
- Szeretlek. – mondta Morten. Nadinenak megrándult a szemöldöke, mintha nem hinné el azt, amit hall.
- Szeretlek. – ismételte meg Morten. Ám a lány csak ült mozdulatlanul. Majd Morten elkezdett kotorászni a hátizsákjában. Amikor rábukkant arra, amit keresett, összecsukott marokkal fordult vissza Nadine felé.
- Hajlandó lennél leélni velem az életed? – kérdezte a lányt.
Nadine nem tudta, mit feleljen, kerekre nyílt szemekkel pillantott a fiú markára. Azonban mikor a fiú kinyitotta a tenyerét, a lélegzete is elállt.
- Morten! De hisz ez gyönyörű! – kapta a szája elé a kezét, és széles mosollyal az arcán ölelte át a fiút. Alig akarta elengedni, annyira örült.
- Igen! Ezerszer is igen! – válaszolta kis idő múltán, mikor a fiú karjaiban pihent.
- Köszönöm! – suttogta, és még egyszer megszorította Mortent. Miután elengedte, örömkönnyek folytak alá az arcán.
- Boldog vagy? – nézett rá Morten, és megfogta az egyik kezét, majd óvatosan ráhúzta a gyűrűsujjára a gyűrűt.
- A lehető legboldogabb! Köszönöm! – Nadine megtapogatta az apró, rubinvörös gyűrűt, aztán belenézett a vőlegénye barna szemébe. Ez volt élete legszebb napja.
