Minden változik/1

Üdvözlet Clinton városából, ahol minden nap új dolgok történnek! Úgy gondolom már eléggé megismerkedtetek a regény eddigi szereplőivel, és nagyjából ismeritek a helyszíneket is. Most pedig jöjjön egy olyan fejezet, amelyben egy kicsit messzebbre utazunk, és igencsak megváltoznak a dolgok. Egyes szereplők ismét kalandokba keverednek, és mindeközben színre lép egy kedves ismerős, akiről kiderül, hogy Nadine barátnőjének igen sokat fog jelenteni. Mortenre, a barátaira, és immár a feleségére is új veszélyek leselkednek, amiket már nem lesz olyan könnyű áthidalni. Tehát készülj fel, mert érhetnek meglepetések! Jó olvasást!

Csak a csengettyűk jellegzetes hangja, és a hó ropogása hallatszott, amikor egy lovas szán jelent meg a hídon. A lovak fújtatása olyan volt, mintha folyamatosan füstfelhők szállnának az ég felé. Csendes reggel volt. Minden aludt a vastag hóréteg alatt, a fák pedig, akár karcsú, fekete kezek nyújtogatták sok-sok ujjukat a felhők irányába. Nadine ráhajtotta a fejét férje vállára. A kellemes emlékek gondolatára elmosolyodott, de hirtelen aggódó szemmel nézett fel.

- Ugye vettél Betsynek is ajándékot? – kérdezte Mortentől.

- Persze, nem felejtettem el. – adott Morten egy csókot Nadine homlokára.

Most tértek vissza Nadine nagymamájától, ahova egy kis időre összegyűlt a közeli rokonság, hogy gratuláljanak az újdonsült házasoknak. Több mint egy hetet töltöttek ott a nászútjuk után, és immár hazafelé igyekeztek, nehogy lemaradjanak a családi karácsonyról. Hamarosan feltűnt a tanyaház, és ahogy megálltak a szánnal, Dorothy szaladt ki a tornácra, hogy köszöntse őket. Nadine leugrott az ülésről, és barátnője nyakába ugrott.

- Annyira örülök! Hihetetlen, hogy ti, így, együtt! – alig tudott mit mondani.

- Dorothy engedj ide, meg szeretném ismerni a menyemet! – tolta félre lelkes lányát Yvonne. Dorothy anyja olyan gyengéden ringatta a karjai közt, mint egy kisbabát. Nadine megfogta az asszony karját, és mosolyogva nézett a szemébe. Yvonne-nak egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

- Ha tudnád mennyit imádkoztunk értetek! – sóhajtotta, majd bevezette a meleg lakásba. Dorothy lesegítette a kabátját.

- Köszönöm. – mondta. Az orrát azonnal megcsapta a fahéj, szegfűszeg és más jellegzetes fűszerek illata. Yvonne leültette egy fotelbe a nappaliban, ami közvetlenül a konyhából nyílott. Mindenütt színes díszítések voltak. A karácsonyfa pirosra és aranyra festett fakéreg darabokkal volt teleaggatva, melyek között fehér pattogatott kukorica függők kacskaringóztak, a sok-sok gyertya az ablakokban pedig kellemes hangulatot sugárzott a bent ülőknek. Az egész ünnep csodálatos hangulata megváltoztatta a ház helyiségeinek légkörét. Nadinenak ez volt a kedvenc ünnepe. Gyermekkorában mindig sokáig üldögélt otthon a kedvenc székében és olvasott fel a húgának történeteket a Bibliából. A kedvence Ruth volt. Emlékezett még, milyen volt régen. Mikor meg tanultam olvasni, és felolvastam az első részt Betsynek, addig nem hagyta, hogy kinyissam az ajándékom, amíg nem hallotta a többit is. Hát igen. Anya és apa csodálkoztak mikor a többiek rég nekiestek, hogy feltépjék a papírcsomagolást, addig mi még nyugodtan olvastunk. Pontosabban Betsy. Én már tűkön ülve vártam, hogy „megkaphassam” azt, amire vártam. Nem árultam el senkinek, de véletlenül megtaláltam a meglepetések helyét. Milyen gyönyörű volt az a karácsony! – sóhajtott fel Nadine.

Nemsokára Morten is bejött a szobába, és leült mellé, egy bögre teát nyújtva át neki.

- Köszönöm! – mondta, és közelebb húzódott hozzá. Ekkor Dorothy odasétált eléjük, és úgy látszott, mint aki nagyon mondani akarna valamit.

- Úgy gondoltam... Tehát... Mivel... – dadogta.

- Gyere ide, és kérlek, mondd el! – húzta le maga mellé a barátnőjét Nadine.

- Fel tudnál jönni velem egy kicsit az emeletre? – kérdezte tőle.

- Persze! – Nadine letette a bögréjét a nappali asztalkára, és követte Dorothyt a lépcsősor felé. Fellépdeltek a felső folyosóra, majd Dorothy megállt az ajtaja előtt.

- Csukd be a szemed! – utasította Nadinet. Az becsukta a szemét, Dorothy kézen fogta, és bevezette a szobába. Miután beléptek Dorothy becsukta az ajtót, majd balra fordította Nadinet.

- Most már kinyithatod. – suttogta neki. Nadine óvatosan felemelte az egyik szemhéját, aztán rögtön a másikat is, mert nagyon elcsodálkozott. Egy fekete selyemruha volt kiterítve az ágyon, ami fehér és fekete csipkékkel és ezüst virágmintákkal volt díszítve. A kezébe vette a ruhát, és megsimította.

- Várj! Még van más is! – nyújtott gyorsan oda neki egy kis fehér dobozt Dorothy.

- De hát! Ezt hogyhogy? – kereste Nadine a szavakat. Visszatette a ruhát az ágyra, majd lassan kibontotta a dobozt is. Végül a barátnője nyakába ugrott.

- Olyan drága vagy! Nagyon köszönöm! – elengedte a lányt, és már neki is kezdett levenni a ruháját, amiben jött.

- Tudsz egy kicsit segíteni? – kérdezte Dorothytól, mert az alsóruhájának a kötője beleakadt egy gombba.

- Persze! Jövök! – ugrott mellé Dorothy. Utoljára Nadine beletette a fülébe a fehér, szív alakú fülbevalót, és végig nézett magán.

- Gyönyörű! Fantasztikusan áll! Morten le sem fogja venni a szemét rólad! – ujjongott Dorothy.

- Valóban gyönyörű! – és Nadine belepirult az előbb hallottakba.

- Na, gyere! Mutassuk meg anyának! – indult el az ajtó felé.

Amint leértek a konyhába, Dorothy azonnal odavezette őt Yvonne-hoz, aki éppen a sült kacsát vette ki a sütőből.

- Egy pillanat kislányom! Csak egy pillanat! – szólt rá a szüntelen fecsegő lányra. De, azután meglátta Nadinet, és a szája elé kapta a kezét.

- Hogy te milyen gyönyörű vagy! – csodálta meg a lányt.

- Úgy örülök, hogy jó lett! – könyökölt Dorothy a konyhaasztalra, és a szemeit a plafonra szegezte.

- Te varrtad? – kérdezte Nadine döbbenten Yvonne-tól. A nő csak mosolygott. Nadine szorosan megölelte Mrs. Wilkinst, aztán meghallotta, hogy valaki belépett a konyhába. Megfordult. Morten az ajtófélfának támaszkodva nézte őt, és valami hihetetlen csodálat ült az arcán.

- Nos, azt hiszem még el kéne intéznem egy pár dolgot. Dorothy te pedig kérlek, vigyél egy kis teát apádnak! Jól fog esni neki ebben a hidegben! – tessékelte ki egy bögrével a kezében Yvonne a lányát a helyiségből, közben pedig rákacsintott Nadine-ra.

Nadine odasétált a fiú elé. Hátratette a kezét, és huncutul nézett bele a szemébe a sarkán himbálózva, ahogy kislánykorában is gyakran csinálta.

- Nos? – kérdezte tőle, amire egy röpke puszi volt a válasz.

- Valóban gyönyörű vagy. – suttogta neki a fiú, amint közelebb lépett hozzá, és a karjai közé zárta. A lány egészen összeszorította a szemét, hogy ne térjen véget ez a pillanat. Ám megjelent Luke és Mr. Wilkins, akik befejezték a kinti munkát.

Nemsokára már a vacsora asztalnál ültek mind egymás mellett. Morten az asztal alatt rákulcsolta a kezét Nadine ujjaira. Most már egymáshoz tartoznak. És senki sem választhatja el őket egymástól.