Minden változik/2

Egy hét telt el karácsony óta. Elmúltak az ünnepek, és beköszöntött az újév. Nadine nem érzett sok változást. Ugyanolyan unottan üldögélt a kanapén kora délután, mint eddig szinte minden nap. Könyvet olvasott. Nem is igazán érdekelte mi van benne, és néha a gondolatai is elkalandoztak. Ezen a napon sem ígérkezett sok változás. Reggel, ahogy felkelt teát főzött, és készített egy rántottát. Azután elmosogatott, felseperte a tornácot, ellátta a lovakat, majd nekilátott az ebédnek. Miután befejezték az evést újra csak a mosogatás és a takarítás maradt. Nem olyan érdekfeszítő mennyiségű munkával járt az új ház karbantartása, de igazán könnyű sem volt.

Most dühösen csapta össze könyvet az ölében. Nagyon vágyott már arra, hogy kimozdulhasson. Hirtelen gondolt egyet, és szedelődzködni kezdett. Felöltözött és két szál vastag répát dugott a zsebébe, amit Morten meg a saját lovának szánt. Kint volt már, amikor csapódott a bejárati ajtó. Morten jött ki nehézkes léptekkel, mint akinek ólomlábai vannak. Nadine odafutott hozzá.

- Neked még nem szabadna kijönnöd! Gyere, visszakísérlek! – lépett mellé, és a hónalja alá akarta dugni a karját, hogy segíteni tudjon, de ekkor Morten átölelte.

- Napok óta hiányérzetem volt. Most már tudom mi kellett. – mondta a feleségének kissé kótyagos fejjel, lassan.

- Alig láttalak.

- Sok dolgom volt. – válaszolta nyugodtan Nadine.

- Fekvőbeteggel nem könnyű.

- Élveztem az ápolást. Hidd el. – mosolygott rá Nadine, majd felkacagott.

- De ugye nem láttad nagyapa régi alvóruháját rajtam? – húzta fel viccelődve Morten az egyik szemöldökét, és játékos komolysággal nézett rá a lányra.

- Na, hát állig fel volt húzva a takaród, annyira vacogtál! – lökte el magát Mortentől, majd odament Thaliához.

- Hova akarsz menni? – kérdezte tőle a fiú.

- Elugrok Dorothyékhoz, megnézem, hogy vannak. 

- És engem meg itt hagysz? – ment közelebb hozzá Morten.

- Csak egy időre. Van kávé a tűzhelyen, melegíthetsz magadnak, ha kérsz.

- Gyere! – intette magához Morten. Nadine odalépett elé, és a szemébe nézett.

- Vigyázz az úton. – mondta fiú, majd kisimított egy hajtincset Nadine arcából.

- Vigyázni fogok. – ölelte meg még egyszer a fiút, aztán odament a lovához, felpattant a nyeregbe, és elügetett.

Hűvös volt az idő, és mintha egy óriási felhő szállt volna alá az égből, úgy alig lehetett az embernek az orra hegyétől tovább látni. Nadinet a folyó felé érte el a meglepetés. A híd elejét is csak egy idő után vette észre, mikor már majdnem teljesen elhaladt mellette. Miközben kopogva lépdelt át a deszkákon, hirtelen olyan émelygés fogta el a tiszta levegő ellenére, hogy úgy érezte leszédül a nyeregből. Gyorsan le is szállt. Nekitámaszkodott Thalia nyakának, és várta, hogy elmúljon a rosszullét. Mikor kissé alábbhagyott, visszakapaszkodott a ló hátára. Vett lassan néhány mély levegőt, aztán továbbindult. Miután letért a Dorothyék birtoka felé vezető ösvényre elgondolkozott. Néhány napja időnként ugyanilyen émelygés fogta el. Nem tudta eleinte miért, de nem lehet beteg, mivel egy kis idő után el is múlt.

Mikor felértek Dorothy szobájába, el is mesélte a barátnőjének ezeket, és ahogy befejezte Dorothy szemében egy különös csillogás jelent meg. Egyik pillanatról a másikra olyan gyermekiesen izgatott állapotot öltött, hogy úgy tűnt, mintha nem is húsz év feletti lenne.

- Várj! Mindjárt jövök! – szaladt ki a szobából, és útközben még az ajtót is nyitva hagyta, annyira sietett. Nadine tíz perc elteltével már kezdte kényelmetlenül érezni magát a szobában egyedül, és éppen indult volna lefelé, amikor léptek hallatszottak a lépcső aljáról. Így hát visszaült az ágyra. Dorothy hozta fel Mrs. Wilkinst, akinek belépte után ugyanolyan izgatott kifejezés ült az arcán, mint a lányának.

- Ne haragudj! De kicsit sok időbe tellett elhívnom anyát, mert a nyulak ólát takarította. De most már itt vagyunk. – mindketten leültek mellé az ágy szélére, és Nadine először nem is értette mire ez a nagy felhajtás, ám végül mindenre fény derült. A beszélgetés végeztével Nadine egy különös érzéssel a szívében ült föl újra Thalia hátára.

- Köszönök mindent! És remélem, hamarosan ismét találkozunk! – integetett nekik hátra fordulva, majd újra az útra szegezte a tekintetét. Számára nagyon hirtelen jött ez a dolog. És, hogy miként fogja ezt elmondani Mortennek? Még nem tudta.

Hazaérve mindent úgy talált, ahogy hagyott. A kis kávéslábasban is ugyanannyi volt, mint azelőtt. Gondolkodva ment fel a lépcsőn a szobájukhoz. Benyitott, és egy ritka látvány fogadta. A férje oldalt fekve könyvet olvasott.

- Kipp, kopp! – mondta, és ugyanarra a ritmusra koppantott kettőt az ajtón. Morten feléje fordult, és rámosolygott.

- Azt hittem tovább maradsz. – tette le a könyvet maga mellé.

- Most gyorsan megoldottunk mindent. - hajolt le Mortenhez, és gyorsan megcsókolta. Körbement a saját részéhez, kihúzta a hálóingjét a takaró alól, aztán csak ennyit mondott.

- Hamarosan jövök. Csak lefürdök. – azzal belebújt a papucsába, és indult is. Morten az ajtóban utána kapott.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva.

- Igen. Minden a legnagyobb rendben. – húzta ki lassan a kezét a fiú fogásából, majd lassan behajtotta maga után az ajtót. Egy pillanatra megállt a résnél, és figyelte Mortent, aki visszafordult a másik oldalára, és újra nekilátott olvasni. Elmosolyodott. Ha tudná, akkor biztos lehetne benne, hogy tényleg nincs semmi baj. Szerényen lehajtotta a fejét. Előbb utóbb úgy is fény derül rá.