Minden változik/3

Másnap reggel Nadine-ra félálomban jött rá a rosszullét. Hirtelen felült, és lassan, támolyogva odasétált az ablakhoz. Rátámaszkodott a párkányra, felemelte a fejét, és kiegyenesedett, hogy minél több levegőt tudjon beszívni egyszerre. Halk mocorgást hallott az ágy felől.

- Jól vagy? – ment oda hozzá csendben a férje. Nadine vett még egy mély levegőt, azután megszólalt.

- Igen. Csak kicsit rosszul lettem.

- Hozzak vizet?

- Igen, az jó lenne. – bólintott lassan, de az émelygés újra rátört. A gyomrához kapott. Morten gyorsan visszavezette az ágyhoz. A lány óvatosan lefeküdt, Morten pedig ráterítette a takarót.

- Jobb lenne kihívnom Dale doktort. Tegnap reggel is ez volt. Nem? – ült le mellé az ágy szélére.

- Mit ettél tegnap?

- Ó, semmi romlottat. Nem is igazán szükséges. – mondta Nadine. Még nem akarta elmondani mi van vele.

- Értem, de inkább kihívom, nehogy valami komolyabb legyen. Jó? – nézett rá féltő szemmel Morten.

- Jó. – hunyta le a szemét a lány beadva a derekát, és hamarosan újra egy könnyű álomba merült.

Kora délután kopogtattak az ajtón. A doktor lépett be az előszobába, és levette a kalapját. Nadine odasietett hozzá, és segített levennie a kabátot.

- Magácskának nem ágyban lenne a helye? – pirított rá szúrós szemmel.

- Én mondtam neki, de úgy látszik, jobban van. – nyújtott kezet a doktornak Morten.

- Köszönjük, hogy eljött Dr. Dale. – fogta meg Nadine is a kérges, öreg kezet.

Mindhárman leültek a konyhaasztalhoz, és amíg Nadine kávét szolgált fel az úrnak, az illedelmesen megkérte Mortent, hogy hagyja el a szobát.

- Rendben, de legalább annyit szeretnék majd tudni, hogy nem valami komoly-e. – nézett a doktorra.

- Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. – mondta a doktor.

- Jöjjön csak. Jöjjön. – hívta magához Nadinet, miután Morten felhúzta a kabátját, és kiment az udvarra.

- Üljön le. – a lány kihúzta a doktor melletti széket, és elhelyezkedett rajta.

- Mondja, mikor észlelte legelőször a rosszullétet? – fonta össze a mellkasán a doktor a karját.

- Úgy, körülbelül egy hete. – válaszolt Nadine.

- Egy hete? És miért nem szólt a férjének eddig?

- Gondoltam talán nem fog már sokáig tartani. És közben őt kellett ápolnom. Tudja mandulagyulladása volt.

- Igen, emlékszem. Szóval egy hete?

- Igen. – bólintott rá Nadine.

- És milyen időpontokban szokott jelentkezni? Reggel, esetleg csak úgy valamikor?

- Igen, tudja reggelente, és néhány illat is ki szokta hozni belőlem. Tegnap délután is, három óra körül épp látogatóba tartottam lóval. - ezekre a szavakra a doktornak felderült az arca. Még egy darabig gondolkodott, megdörzsölte a fejét, aztán leengedte a kezeit az ölébe.

- Asszonyom, semmi kétségem a felől, hogy ön gyermeket vár. – Nadinet nem igazán lepte meg ez a mondat, de azért mosolygott.

- Elnézését kérem, de azt hittem jobban fog örülni. – húzta össze a szemöldökét hirtelen az idős férfi.

- Ó, persze, nagyon örülök, bár már tegnap megtudtam. És mivel ma reggel nagyon megijesztettem a férjemet, nem akartam, hogy aggódjon értem a mindennapos rosszulléteim miatt.

- És ki mondta el Önnek?

- Mrs. Wilkins.

- Ó, a derék Mrs. Wilkins! – csapta össze a tenyerét a férfi.

- Tudja mielőtt a gyermekei miatt a háztartást kellett elkezdenie rendben tartani, bábaasszonyként szolgált mellettem. Ő volt az egyik legjobb.

- Akkor már értem miért volt olyan biztos abban, amit mondott. – mondta a lány.

- Azt hiszem, indulnom kéne. - fogta hirtelen nagyon sietősre a férfi -  További szép napot asszonyom! – azzal a fejébe nyomta a kalapját, felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón.

Nadine még mindig elgondolkozva ült a helyén, mikor Morten pár perccel később visszajött a házba. Bement hozzá a konyhába, és leült mellé.

- Nos, mi a helyzet? – kérdezte érdeklődve. Nadine átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.

- Valószínűleg gyermekünk lesz. – közölte csillogó szemmel a hírt. Mortennek leesett az álla. Szinte fel sem tudta fogni a szavakat, amiket hallott.

- Valószínűleg? – kérdezett vissza, és egyenesen a felesége szemébe nézett.

- Igen. – bólintott Nadine. Megrántotta a vállát, mint aki nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni, majd felnevetett.

- De hát ez csodálatos! – ugrott fel a székéről Morten, és a karjaiba kapta a lányt. Mindketten nevettek.

- Nagyon szeretlek! – suttogta Nadine, és egészen az ölelésbe simult. Morten kicsit eltolta magától, és lenézett a hasára. Megfogták egymás kezét.

- Mi lesz a neve? – kérdezte, majd ismét felnézett.

- Hmmm... Nem is tudom. Ezen még nem gondolkoztam.

- Esetleg Matthew? Vagy Caleb?

- Miből gondolod, hogy fiú lesz? – tekintett rá Nadine fülig érő szájjal.

- Hát, ha nem, akkor lehetne Loraine, Salome... – megcsókolta a lányt.

- Vagy Jade.

- Még van időnk eldönteni. – mondta Nadine újra átölelve Mortent. Nagy öröm volt a szívében. Az új áldás, és a szerető férje iránt is. De első sorban Istennek adott hálát minden este, hogy ilyen jól rendezte az életét. Ő egymaga nem tudott volna eljutni idáig segítség nélkül.