Minden változik/4

Következő nap ismét átnézett Dorothyékhoz, mert egy kisebb kirándulást beszélt meg a barátnőjével. Egy órára terveztek kimenni, hogy legyen idejük mindent megbeszélni. Tíz óra felé már úton voltak. Nadine nyugodtan baktatott Dorothy mellett, és élvezte a friss, téli levegőt. Barátnője viszont csendesen merengett mellette. Hozzáfordult.

- Mondd, mi a baj? – kérdezte. Dorothy ránézett, és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

- Te érezted már elhagyatottnak magad? – és elnézett a távolba.

- Igen. Ha tudni akarod, nagyon is sokszor.

- Hm. – húzódott egy apró mosolyra Dorothy szája.

- Olyan, mintha sok hóvirág között én lennék az egyetlen, amely nem nyílt ki. Tudod milyen rossz érzés?

- Hidd el. Tudom. – próbálta vigasztalni Nadine.

- De neked minden könnyebb! – fakadt ki Dorothy.

- Olyan szép vagy! És már van férjed, sőt gyermeked is lesz! Ez! Ez mi, ha nem...

- ...puszta áldás. – fejezte be a mondatot helyette Nadine, mert Dorothyt sírás fojtogatta.

- Áldás, amelyet Isten már rég óta megkészített számomra. Neked is ad majd jó dolgokat. Csak várd türelemmel! – nyugtatgatta Nadine.

- Jaj, ne haragudj! Buta voltam. És teljesen igazad van. Csak olyan nehéz végignézni hogyan alakul az életed, nekem pedig nem történik semmi. Olyan nehéz várni. – hajtotta le a fejét a lány. Nadine közelebb irányította hozzá a lovát. Megsimogatta Dorothy karját.

- Nagyon szeret az Úr! És hidd el, ha türelmes vagy, idővel megadja azt, amit elkészített. Megadja majd a legjobbat. Mert nagyon szeret! Emeld fel a fejed! Te az Úr gyermeke vagy! Nincs miért szégyenkezned! Lehet, hogy még azt tartja jónak, hogy egyedül legyél. De ha majd azt, hogy férjhez menj, akkor majd azt is el fogja hozni! Ne aggódj! – próbált lelket önteni barátnőjébe Nadine, és abból, hogy Dorothy széles mosollyal az arcán nézett fel rá, biztosan érezte a változást.

- Köszönöm! – ölelte át félig Dorothy Nadinet.

- Köszönöm a bátorítást! – mondta.

Ezután már sokkal jobb kedvvel tették meg az út hátralévő részét.

Késő délután szelesre fordult az idő. Nadine elbúcsúzott Dorothyéktól, és sietett haza. Nehezen tudott megküzdeni a szembe fújó jeges széllel, de jól körültekerte magát egy vastag sállal, és így nem fázott annyira. Miután belépett a házba, sötétben találta a konyhát, a nappalit és az egész alsó szintet. Elfogta a félelem. Mortennek itthon kéne lennie. Ekkor eszébe jutott a hálószoba. Sietve, de minél halkabban levette a kabátját, és kibújt a cipőjéből, majd felvett egy papucsot. Lassan elindult a félhomályban felfelé. Már közel volt a lépcső tetejéhez, mikor meglátta, hogy fény szűrődik ki a behajtott ajtó mögül. Odalopakodott, és óvatosan beljebb tolta. Tágra nyíltak a szemei attól, ami odabent fogadta. Az ágy körül, az éjjeliszekrényen, és az ablakpárkányon is apró gyertyák voltak meggyújtva. Remegő fényük különös hangulattal árasztotta el a helyiséget. Nadine elérzékenyülten pillantott a férjére, aki félig felülve aludt az ágyban. Jobb keze a felesége kiterített hálóingjén nyugodott, a másikat pedig egy vörös rózsát szorongatva a mellkasára fektette. Nadine oldalra hajtott fejjel nézte egy darabig, amint karja fel-le mozog egy-egy lélegzetvétel közben. Nem akarta felébreszteni, ezért szépen elfújta a gyertyákat, letette a tenyerében szorongatott rózsát mellé a földre, majd arrébb helyezte a kinyújtott kezet. Betakaródzott, és az oldalára fordult. Megnyugodva hunyta le a szemét, de nemsokára hallotta, ahogy mellette Morten megmozdult. Majd egy kar ölelte át a derekát, és húzta magához közelebb.

- Mi tartott ilyen sokáig? – suttogta neki a fiú.

- Közbejött pár dolog. – válaszolta Nadine.

- A lényeg az, hogy hazaértél. Épségben. – tette hozzá nem sokkal később.

- Igen. Hála az Úrnak. – mondta Nadine álmos hangon, és még feljebb húzta magán a takarót. Ezek után pedig egy kellemes szóval merült el az álomvilágban: szeretlek...