Minden változik/5

Végre előbújtak a fehér réteg alól az első hóvirágok, és már lehettet érezni a tavasz illatát a levegőben. Még mindig hidegek voltak az esték, de langyos, új illatokat hozó szél lengte körbe a házat. Nadine kint ült a tornácon egy hintaszékben, és egy pokrócba burkolózva olvasta a Bibliát. Most még volt ideje arra, hogy egyedül, nyugodtan foglalkozzon a saját dolgaival, ám hamarosan majd el kell kezdenie megművelni, és bevetni a ház mellett levő kis konyhakertet. Morten még február elején megcsinálta az alacsony fakerítést, amely elválasztotta a kis területet a többitől. Most Nadine feltekintett a könyvből, és integetett. Morten jött a lova hátán az úton, és mosolyogva visszaintett a feleségének. Vetőmagokat volt bevásárolni a piacon, ezt teletömött tarisznyája is igazolta. Odaléptetett a tornáchoz, kikötötte a lovat, és felsétált Nadine-hoz.

- Felvásároltad az egész standot? – bökött a dagadt táskára, és huncutul vigyorgott a férje szemébe.

- Á, nem. Csak gondoltam szeretnéd majd kicicomázni a ház környékét, ezért bátorkodtam a zöldségmagok mellé venni egy kis virágmagot is. – azzal előhúzott három kis zacskó magot, és még egy nagy zacskónyi hagymát is.

- Ez meg mi? – nézte meg Nadine közelebbről is az apró hagymákat.

- Tulipánok. Bár csak jövőre lehet majd elültetni őket, gondoltam addig elrakhatnánk valahova.

- Ezek nagyon jók! Köszönöm! – örült meg nekik a lány. Aztán visszaadta mindet Mortennek.

- És? Hogy vagytok ti itthon kettecskén? – csókolta meg kicsit hosszasan Nadinet.

- Egész jól. – felelte a lány, majd arra az enyhe domborulatra helyezte a kezét, amely egy-két hete jelent meg a hasán.

- Remélem is! Nem akarom, hogy bajotok essen. – majd Morten egy puszit nyomott Nadine homlokára, és bement a házba.

* * *

Dorothy a jó időtől felbuzdulva lépett ki a bejárati ajtón. Örömmel tekintett körül az udvaron, aztán elindult az istálló felé, hogy felszerszámozza Amirát. Miután kivezette, észébe jutott még valami, és gyorsan kikötötte, majd szaladt is vissza a házba. Egy doboz tealevéllel szökdelt ki ismét az udvarra, ám ott kellemes meglepetés várta. Jacob szállt le éppen a lova hátáról.

- Szia Jacob! Hogy-hogy itt talállak? – ment oda hozzá.

- Szia Dory! Át kellett jönnöm, megkérni az egyik bátyádat, hogy segítsen valamiben. Hogy van Nadine?

- Éppen most indultam hozzá. Viszek neki pár dolgot.

- Morten hogy fogadta? – kérdezte a fiú, és zsebre dugta a kezeit, majd egy nagyot sóhajtott.

- Miért? Mi a baj? – ijedt meg Dorothy.

- Semmi, semmi. Csak érdeklődök. – eszmélt rá Jacob, hogy a lány hozzá beszélt.

- Nagyon örült neki. És, már tervezgetnek. – de amint ez elhagyta a száját, kissé elszégyellte magát. Lesütötte a szemét, és érezte, hogy arcát elönti a pír.

- Nos, indulnom kell. Jó munkát! – mondta, felpattant Amirára, és gyorsan kiügetett a kapun. Jacob csak állt a lány után nézve, és nem értette, mi lelte. Végül megrázta a fejét, és felsietett a lépcsőn a tornácra.

Dorothy a könnyeivel küszködve haladt a hídhoz vezető úton. Egyre közeledett a folyóhoz, de nem lassított a tempón. Hirtelen Amira ugrott egyet, és hátracsapta a fülét.

- Hó, hó! – kiáltotta a lány. Ekkor a ló hangosan nyerítve felágaskodott, és Dorothy, aki könnybe lábadt szemmel alig látott, nem tudott elég gyorsan felkészülni. Lecsúszott a ló hátáról, és nagyot koppanva érkezett a fagyos földre. Utoljára a feje mellett heverő kalapját látta.

Percekkel később nyitotta csak ki a szemét. Ismét a kalap volt az, amit megpillantott. Megpróbált visszaemlékezni az eseményekre, ami kissé nehezen ment, de sikerült pár másodperc után. Ezután lassan felült, ám hirtelen megszédült, és a fejéhez kapva a kezét visszafeküdt a hideg földre. Így kicsit jobban érezte magát. Eszébe jutott, hogy indulás előtt az övére kötötte a kulacsát, most azt próbálta elérni. Már majdnem megfogta, mikor lódobogás hangzott fel.

- Amira? – mondta, remélve, hogy megijedt lova az, de ekkor egy ismerős hangot hallott meg.

- Dorothy? – hallotta Phil, az egyik iskolatársa ijedt hangját, azután azt, ahogyan leugrik a lováról, és hozzá siet.

- Dorothy hallasz? Phil vagyok! – térdelt le hozzá és félrehúzta a szeméből a haját.

- Menj innen Scotty! – tolta félre érdeklődő kutyáját a lány mellől.

- Phil? – suttogta Dorothy meglepődve.

- Mi történt? – nézett bele aggódva a lány szemébe.

- Azt hiszem... Azt hiszem Amira megijedt valamitől, aztán leestem.

- Gyere, megpróbállak felültetni! – mondta a fiú, és óvatosan a karjai és a térde alá nyúlt.

- Ne, ne Phil! Ne! – ellenkezett Dorothy, és nemcsak a szégyenérzéstől.

- Miért? Mi a baj? – dermedt meg Phil.

- Fáj a fejem. Nagyon fáj. És... rosszul vagyok. – mondta Dorothy nagyon lassan.

- Ne haragudj, de muszáj megnéznem mekkora a fejeden a seb, és azt másképp nem lehet.

- A seb?

- Nem is érzed? Hé, Dory!? – szólt a lánynak, és kissé megpaskolta az arcát.

- Nem érzed?

- Mit?... – majd keskeny résnyire hunyta a szemét, és újra elájult.